Zeneterápia: Készülődés a várós filmekre...

Az ősz végétől nagyjából tavasz elejéig terjedő időszak a filmvilágban mindig a komolyabb, művészibb filmek tarolásának időpontja. Én is abszolút erre az időszakra vagy kihegyezve, viszont mire kis hazánkba elér egy jó dráma (kisebb városokba meg pláne), addigra jön ismét a blockbuster-ek időszaka.
Épp ezért úton-útfélen, interneten, újságokban mindig próbálok információkhoz jutni a várós filmekről. Most éppen néhány ígéretes mozi filmzenéjét szereztem meg, meghallgatásuk után pedig többnyire még magabiztosabban várom a filmek külföldi DVD-megjelenését, bár nem volt csalódásmentes ez a kitekintés sem.

Frost/Nixon

Az Amerikában december 5-én megjelent Frost/Nixon a '70-es évek politikájába röpíti nézőit, és a hírhedt amerikai elnököt, Richard Nixon-t spécézi ki magának. Ron Howard (Egy csodálatos elme) rendezésében a Watergate-botránnyal kapcsolatos interjúsorozatot láthatunk.
Illetve egyelőre csak hallhatunk. Az interneten megjelent filmzene Hans Zimmer kottáinak hála engem csak még inkább erősített abban, hogy a Frost/Nixon egy remek mozi lesz!
Az egész hanganyagra jellemző a stresszes, kíméletlen és sejtelmes stílus. Már az első szerzemény, a Watergate sugallja, hogy itt bizony harcról, mégpedig eszmék, gondolatok ütközéséről lesz szó. Feszített tempójú, merev, zaklatott hangvételű, de rendkívül stílusos és hangulatos zene: élmény hallgatni!
Nehéz lenne különbséget tenni a track-ek között, ha ki kellene emelnem párat, az egyik rögtön az első, a Watergate című szerzemény lenne, illetve a 9. szám, az Insanely Risky. Ebben a két számban ütközik ki leginkább az album alapvető hangvétele. Emellett hallhatunk még TV-műsorok főcímét idéző szerzeményeket, és ahogy haladunk a számokkal, egyre inkább jellemző a durvább hangvétel. A Hello, Good Evening And Welcome; a Pardon The Plehibits és a Beverly Hilton a fent említetteken kívül az album legkiemelkedőbb darabjai.
Többnyire az összes szám követi a fent említett stílust, viszont néhol a zene kisiklik. A 8-as track, a Frost Despondent jellemtelenül próbál felvenni egy érzelgős stílust, valószínűleg igazodva ezzel a film megfelelő jeleneteihez. Másik gyengepont a 10. szám, a Cambodia, ami szintén elüt a zaklatott hangvételtől, és egy érzelmesebb szálat próbál megragadni.

Egy külföldi oldal azzal bírálta az albumot, hogy nagyon díj-orientált az egész, és épp ezért 60%-al jutalmazta a cikkíró a zenét. Nos, természetes, hogy Hans Zimmer a díjakra is ráhajt, számomra viszont egy izgalmas és élvezetes, semmiképp sem felejtős anyag, ezért 85%-al jutalmazom. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a tempós, feszült, mégis tartalmas filmzenéket!
Azért remélem, a stáb, élén pedig Hans Zimmer lefutott néhány tiszteletkört a zseniális Clint Mansell-nél, ugyanis a film előzetesében többször is felcsendül a Forrás zenéje, a Death is the road to awe.

Benjamin Button különös élete
2008 egyik legvárósabb filmjéről már írtam pár sort itt a blogban. És már akkor is írtam, hogy a trailer alatt felcsendülő zene nekem nagyon nem jött be. Most már megbizonyosodtam: erre a filmre nem a zenéje miatt fogunk megemlékezni...
Alexandre Desplat korábban a Színes fátyol zenéjével elhappolta a sokkal inkább Clint Mansell-nek a Forrásért kijáró Golden Globe díjat. A Színes fátyol zenéje még viszonylag szép, a film alatt remekül működött, de inkább csak a főtéma az, ami rendkívül megragadó.
A Benjamin Button különös életének zenéje viszont vérgyenge. Lehet, hogy film alatt majd jobban fog csengeni, önállóan hallgatva viszont Desplat egy zavaros, stílustalan, jellegtelen munkát tett le az asztalra, ami semmiféle maradandó élménnyel nem szolgál. A déja vu érzése többször is elkapott, ugyanis nem egyszer felcsendült bennem Dario Marianelli Oscar-díjas zenéje a Vágy és vezeklésből. Itt is jellemző néhány szám esetében egy fátyolosabb, érzékibb hangvétel. Ezenkívül karácsonyi a stílusa az egész albumnak, ami többszörösen rossz fogás volt: először is a film műfaja háborús dráma. És csak a karácsonyi megjelenés miatt ünnepi hangokat csempészni a hanganyagba???
Egy számot sem tudok kiemelni, ugyanis mind érdektelenül süllyed el a zenerengetben, és bár az összes track "kapaszkodik", egyik sem érint meg egy magasabb érzelmi síkon, mind csak erőtlenül rúgkapál. Mintha füldugóval hallgattam volna. Semmi emlékezetesség, semmi élmény. Remélem, a film alatt jobban fog működni a dolog, mert így natúrban hallgatva az egész semmis és közhelyes.
50%

Vicky Cristina Barcelona
Ettől féltem a legjobban, ugyanis Woody Allen barcelónai kirándulása azért megkíván némi spanyol temperamentumosságot. Bennem ez utóbbi abszolút nincs meg, a különböző előadók munkája viszont magával ragadó és hangulatos! Egy csapásra megteremti azt az utánozhatatlan életérzést, a spanyol légkört, amivel szemben senki sem képes passzív maradni. És akár közel áll hozzánk a spanyol zene, akár nem, ez az album egy remek dobás volt, csípőből idézi meg a spanyol világot, és ha nem is nyújt maradandó élményt (legalábbis azok számára, akik távol állnak az ilyen zenéktől), mindenképp egy többször hallgatós, szenvedélyes score. Érdemes tenni vele egy próbát! Ezek után méginkább várom a filmet!
70%

Changeling

Sajnos ez sem az lett, amit vártam. Clint Eastwood mindig is egy rendkívül sajátos stílusban adta elő minden produkcióját. Az Elcserélt életeket nemcsak rendezőként, hanem zeneszerzőként is jegyzi. A filmzene így első hallgatásra sajnos lapos és rendkívül passzív! A kényes alaptörténet és a remek trailer után egy sokkal borúsabb, depresszívebb és zordabb zenét vártam, ennek ellenére az album tele van erős érzelmi töltetű és bizony sokszor már túl érzelgős, néhol csöpögős track-ekkel. Az egyetlen, ami elsőre megfogott benne, az a régi idők felidézése, ami telitalálat volt. Ráadásul az egész albumon átível egyfajta idilli, álomszerű vonal, ami a legkevésbé sem passzol a súlyos alaptörténethez... Egyetlen kiemelkedő szám, ami tényleg elüt a kissé sablonos főtémától, az a 10. track, az I Won't Sign In.
Aztán lehet, hogy csak innen tűnik egy olyan zenének, ami egyáltalán nem tükrözi a film témáját, lehet, hogy csak ez az "eastwoodi" megtréfálás az, amiért nekem az album nem tetszik. Remélem, film alatt jobban fog muzsikálni, mert így önállóan ez elég távol áll attól, amire én számítottam. Reméljük, a filmhez passzolni fog, és összességében utána szeretni fogjuk.

60%

Engem tehát ebből a négyesből egyelőre a politikai film erős zenéje ragadott meg leginkább, a Benjamin Button pedig a legnagyobb csalódás volt; remélem, a filmkritikák majd javítják a csorbát.
Addig pedig továbbra is keresem az olyan várós filmek zenéjét, mint az Ausztráliáét, a Doubt-ét, a Wrestler-ét, és megannyi másét.

*Csernák Ákos