A szégyentelen

(Shame, 2011)
-

Élek-halok a társadalomkritikával bíró filmekért. Legyen az színpadra költöztetve (Dogville), valós eseményekből felépítve (Soraya M. megkövezése), történelmi távlatú (A fehér szalag), vagy arcpirítón közelinek tűnő (Apró titkok). Mindre hümmöghetünk egyet, járathatjuk rajtuk az agyunkat, sőt, szerencsés esetben még okulhatunk is belőlük. A szégyentelen azért húz el mellettük utcahosszal, mert nem hagy egérutat.

Botrányfilmnek is nevezték, kapott hideget-meleget explicitségéért, erre pedig még rá is játszottak. Izgalmas formája ez a filmes közösség védekező mechanizmusának: egyszerre ad publicitást és nyer nyilvánosságot a produkciónak, ugyanakkor rossz helyen súlyozza a mérleget. Hasonlókon esett át az Antikrisztus, amikor 2009-ben ő töltötte be a cirkuszi bolond szerepét, azonban a hatásfok számokban mérhető: nyilvánvaló okokból nagyobb kíváncsiságot kelt a pénisz-vagina-olló hármas, mint az, hogy a "fiukat elvesztő férj és feleség vidékre megy feldolgozni a tragédiát."

Szerintem a Shame távolról sem botrányfilm. Van benne szex, farok, pina, anális és gay szex - dolgozd fel és lépj tovább, mert nagyon távol jársz a lényegtől. Én nem emiatt feszengtem végig ezt a kicsit több mint másfél órás tortúrát, nem ezért rándult görcsbe a gyomrom, és nem ezért kísértenek hosszú napok óta a film egyes pillanatai. Sokkal inkább azért, mert amíg a fent említett, igen kiváló mozik olyan tükröt tartanak eléd, ami garantálja a hátborzongató és húsbavágó felismerést önmagadról, másokról és általában mindenkiről, addig A szégyentelen nem tart eléd semmit. Nincs szüksége sallangokra és egyéb eszközökre, nem mutat meg semmit, nem holmi vészesen valós replikája a körülvevő jelen valóságnak, hanem maga az. Az eddig, ilyen nyers és kényelmetlen formában elénk nem tárt, riasztó valóság. 

Az alkotók nem túllőttek a célon, hanem túl közel lőttek hozzá - ilyenkor könnyebb a közönségnek a sajtóanyagokban Michael Fassbender farokméretére izgulni, mert jó ütőkártya az ellen, hogy a lényegre kelljen fókuszálni. Csakhogy felmerül a kérdés: nem épp az ilyen természetű felszínességre hívja fel a figyelmet Steve McQueen filmje? És vajon elmondhatjuk-e, hogy az alkotás célba ért, amikor a benne taglalt jelenségek később magával a művel ismétlődnek meg?  

A Shame mint film, és mint jelenség válaszok nélkül ontja magából a kérdéseket. Talán az előzőnél is égetőbb volna tudni, hogy kié ennek az alkotásnak a valósága. Az, hogy az Oscar-szobrokat odaítélő Akadémiai tagok egy az egyben szemet hunytak felette, mindennél jobban jelzi, hogy a Shame egy megfélemlítő generációs szakadék lenyomata. Nem hiszem, hogy ez a mozgókép csak a szemérmességük miatt elfogadhatatlan számukra: sokkal inkább befogadhatatlan, mert nem nekik és mindenekelőtt nem róluk szól. Olyan világot tár fel, ami csaknem kizárólagosan a XXI. század fiataljaié. A célpont itt mi, a fiatal felnőtt korosztály vagyunk, a "cyber-társadalom" tagjai, az emberiség történetének azon pontját megélői, ahol az elszigetelődés talán minden korábbinál közelebbinek hat, az elsodródás pedig veszélyesebb, mint valaha. Jól példázza ezt az az apró momentum, amelyben a forgatókönyv végre közli Brandon randipartnerének keresztnevét: közel fél órával a vásznon szereplését követően.

Ha az Akadémia némaságát már firtattuk, érdemes szétnézni a húszas-harmincasok által írt vélemények között is. Érezhető, hogy a célközönségbe is belé van fojtva a szó. A Shame olyan határozottan célozza a képlékeny jelenünket, amiről még nekünk, a jelen megélőinek sem lehet véleménye, míg a kellős közepében vagyunk. Michael Fassbender és Carey Mulligan leírhatatlanul zavarba ejtő munkáját sem nevezném színészi alakításnak: sikerült feltörniük azokat a problémákat, megfejteniük azokat a lét-kérdéseket, amivel napról napra szembesülnek, szembesülünk.

Veszélyes vállalkozás Steve McQueen műve: hogy baklövés-e, vagy fojtogatóan reális lenyomata a jelenünknek, csak generációkkal később derülhet ki. Én az utóbbiban hiszek, mert ilyen gyomorszájon vágó, a szavat elállító hatást a célközönségből kiváltani csak egy egészen kivételes művészeti termék lehet képes.

*Csernák Ákos