Táncos a sötétben
(Dancer in the Dark, 2000)
Trier meséje újfent az erkölcsölről
(Dancer in the Dark, 2000)
Trier meséje újfent az erkölcsölről
Az Amerikában élő cseh emigráns, Selma örökletes szembetegségben szenved, s hogy megmentse 12 éves fiát saját sorsától, a vakságtól, az asszony mindent feláldozva gyűjtögeti a szemműtéthez szükséges pénzt.
Lars von Trier neve ismét a blogban, nem véletlenül. USA-trilógiájának eddigi két darabja nélkül úgy érzem, emberileg kevesebb volnék, és ez mindennél többet ér. Most aratott nagy sikert és persze okozott botrányt az Antikrisztussal Cannes-ban, jövőre pedig jön a Wasington h betű nélkül, a Táncos a sötétben pedig mindehhez méltón sorakozhat fel a fenti címek mellett.
Az Európai Filmdíjat kétszeresen is elnyerő film Trier "dogmáit", a Dogville-t és a Manderlay-t idézően tökéletes képi világgal rendelkezik: ebben a műben a sárga szín teremti meg a csendes, sziporkázó légkört, a végre nem erőltetett handycames megoldás pedig már-már dokumentumfilm szintjére emeli a művészúr kilencedik művét.
A karakterábrázolás, mint mindig, itt is kitűnő, s bár olyan kritika nem fogalmazódik meg, ami után elvörösödve, szégyenkezve kelnénk fel a tévétől, azért itt is akad pár zavarba ejtő karakter. A film legátütőbb alakja a zseniális David Morse által megformált Bill, aki anyagi gondjait megoldandó, eladja lelkét a sötétségnek. A film főszereplője az énekesnő Björk, támogatói a francia színészet nagyasszonya, Cathérine Deneuve, illetve a Szökésből is ismert Peter Stormare.
Trier filmje első felében egy csendes, szinte harmonikus, de legalábbis felszínes és óraműpontossággal ketyegő, szabályos világot teremt, melyet folyamatosan dönt meg az emberi önzés, s majd végül a hazugság rombolja le végérvényesen. A sziporkázó miliőt több ponton töri meg az ármánykodás s a különböző emberi tulajdonságok: a sztori átível egy fontos törésvonalon, mely után folyamatosan rajzolódik ki az eleinte felépített légkör ellenpontja: fagyos, álcázás- és érzelemmentes világot kapunk, sekélyes embereket, s mindennek állandó mérgezőjét, a hazugságot. A film végkifejletében a rendező áldozatként zárja közönségét egy jéghideg verembe, ahol panoráma rálátással kell megélnünk Selma tragédiáját - libabőrösen, fázva, ugyanakkor szívszaggatva, égve.
Selma karakterét leginkább a betétdalok közepette ismerhetjük meg: az éneklés, a tánc s a ritmus csaknem új szintet alkot a filmben: ez Selma lelke, az igazi énje, a megnyugvás pillanata, melyet csak zárkájában nem talál meg, hiába próbálja megtalálni a ritmust, a régi énjéhez vezető kapu bezárult.
Az egyetlen dolog, mely visszaránt a talajra, az Selma karakterének meg nem magyarázása. Az indíttatásai, mozgatórugói, s mindezek teljes hiánya. Ezért nem alkot a film egy nagyszerű egészet.
75%
Lars von Trier neve ismét a blogban, nem véletlenül. USA-trilógiájának eddigi két darabja nélkül úgy érzem, emberileg kevesebb volnék, és ez mindennél többet ér. Most aratott nagy sikert és persze okozott botrányt az Antikrisztussal Cannes-ban, jövőre pedig jön a Wasington h betű nélkül, a Táncos a sötétben pedig mindehhez méltón sorakozhat fel a fenti címek mellett.
Az Európai Filmdíjat kétszeresen is elnyerő film Trier "dogmáit", a Dogville-t és a Manderlay-t idézően tökéletes képi világgal rendelkezik: ebben a műben a sárga szín teremti meg a csendes, sziporkázó légkört, a végre nem erőltetett handycames megoldás pedig már-már dokumentumfilm szintjére emeli a művészúr kilencedik művét.
A karakterábrázolás, mint mindig, itt is kitűnő, s bár olyan kritika nem fogalmazódik meg, ami után elvörösödve, szégyenkezve kelnénk fel a tévétől, azért itt is akad pár zavarba ejtő karakter. A film legátütőbb alakja a zseniális David Morse által megformált Bill, aki anyagi gondjait megoldandó, eladja lelkét a sötétségnek. A film főszereplője az énekesnő Björk, támogatói a francia színészet nagyasszonya, Cathérine Deneuve, illetve a Szökésből is ismert Peter Stormare.
Trier filmje első felében egy csendes, szinte harmonikus, de legalábbis felszínes és óraműpontossággal ketyegő, szabályos világot teremt, melyet folyamatosan dönt meg az emberi önzés, s majd végül a hazugság rombolja le végérvényesen. A sziporkázó miliőt több ponton töri meg az ármánykodás s a különböző emberi tulajdonságok: a sztori átível egy fontos törésvonalon, mely után folyamatosan rajzolódik ki az eleinte felépített légkör ellenpontja: fagyos, álcázás- és érzelemmentes világot kapunk, sekélyes embereket, s mindennek állandó mérgezőjét, a hazugságot. A film végkifejletében a rendező áldozatként zárja közönségét egy jéghideg verembe, ahol panoráma rálátással kell megélnünk Selma tragédiáját - libabőrösen, fázva, ugyanakkor szívszaggatva, égve.
Selma karakterét leginkább a betétdalok közepette ismerhetjük meg: az éneklés, a tánc s a ritmus csaknem új szintet alkot a filmben: ez Selma lelke, az igazi énje, a megnyugvás pillanata, melyet csak zárkájában nem talál meg, hiába próbálja megtalálni a ritmust, a régi énjéhez vezető kapu bezárult.
Az egyetlen dolog, mely visszaránt a talajra, az Selma karakterének meg nem magyarázása. Az indíttatásai, mozgatórugói, s mindezek teljes hiánya. Ezért nem alkot a film egy nagyszerű egészet.
75%
*Csernák Ákos
No comments:
Post a Comment