Bábel
(Babel, 2006)
A bábeli zűrzavar egy katartikus pontban fut össze

A Bábel 2006-ban az egyik nagy kritikuskedvenc mozinak számított, és nem véletlenül. Nehéz témájú és erős mozi, ami garantáltan minden nézőjében nyomot hagy.

Alejandro González Inárritu szereti a sorsot vászonra álmodni: a 2003-as 21 grammban is olyan emberek életét fűzte egy láncra, akiknek látszólag semmi közük nincs egymáshoz. A sors és a véletlen történések viszont összehozzák a karaktereket, a csavaros sztori pedig remekül adta meg a szereplők láncolatát.
A Bábel is hasonló sémán épül: négy történet három kontinensen egy végső katarzissal.
Az első életképpel a marokkói pusztaságon találkozunk: két kamasz gyerek unalmában az újonnan szerzett fegyverrel játszadozik. A puska többször is elsül, egyszer pedig olyan helyre lőnek vele, aminek következtében nemzetközi válság alakul ki, és terrortámadás hírét váltja ki az egész világon.
A következő percekben megismerkedünk egy amerikai házaspárral, akik harmadik gyermekük elvesztését feldolgozandó Egyiptomba "menekülnek", hogy megpróbáljanak összehangolódni, távol a világ zajától. Susan-t azonban lelövik, életveszélyes állapotba kerül.
A házaspár otthonában, San Diego-ban hagyta másik két gyermekét, akikre Amelia, a dada felügyel. Amelia azonban hivatalos a határon túl a fia esküvőjére és lagzijára – mivel nem talál más dadát, úgy dönt, magával viszi a gyerekeket.
A negyedik sík Japánban játszódik, egy siketnéma lánnyal a középpontban, aki képtelen feldolgozni testi fogyatékosságát, és a külvilág elítélő bánásmódját.

Már a történet is kecsegtető volt, mikor először olvastam. Gondoltam, majd látok egy jó kis jellemfejlődést, végignézem, aztán kész, megy tovább az élet. A Bábel viszont többet adott.
Számtalan kérdést vet fel, túl sokat ölel fel ahhoz, hogy elsőre megértsük a lényegét, ami bőven akad ebben a 140 perces csodában.


Ahogy az egyes szálak kezdenek összefüggésbe kerülni, és végül ráébred a néző ennek a sok embernek a kiterjedt összefüggésére, az egyszerűen megadja a nagybetűs Katarzist. De nem csak ezért szeretem ezt a mozit.

Sokat tanakodtam, vajon a rendezőnek mi célja volt ezzel? Mire akart rávilágítani? Mit akart adni a nézőinek?
Szerintem a Bábel a magány filmje. Döbbenten néztem, ahogy látszólag kedves, üde és viszonylag boldog emberek az álarc mögött mennyi bajjal küzdenek. Magányosak mind. A pusztaságokon élő testvérek közül az egyik a saját nővérére rejszol.
Az amerikai házaspárt akkora trauma érte korábban, amit képtelen feldolgozni, de ahhoz, hogy újra egymásra találjanak, az kell, hogy a nő vérében és vizeletében fürödve az életéért harcoljon. Rádöbben, hogy van miért küzdenie. Még van. Vagy ott van Richard kiborulása a kórházban, miközben telefonál a fiával: a film alatt sosem mondják ki, hogy a férfi elhagyta a családját, de ez a bűnbánó, vezeklő kitörés mindent elmond. És nem tudjuk őt elítélni, mert nem tudjuk, mi vajon mit tettünk volna a helyében.
Amelia csak egy boldog és ünnepélyes kiruccanást tervezett, és nem számolt azzal, hogy milyen következményei lehetnek ennek. A két kissrác Amelia felügyelete alatt valószínűleg sosem felejti majd el, mit éltek át azon a bizonyos éjszakán. Egy kedvenc jelenetem az, amikor a gyerekek döbbenten nézik, ahogy a tyúknak kitekerik a nyakát. Ez a kultúrák ütközése, olyat láttak, amiről eddig fogalmuk sem volt, és bár értelmét talán nem fejtették meg, az a néhány másodperc örökre az emlékezetükbe ég. Az a bizonyos jelenet rengeteget üzen.
Aztán a japán lány, aki senkiben nem talál megértő társat: a barátnői lenyúlják azt, akihez közel került végre, az apja bele van betegedve az anyja öngyilkosságába, ezért borul ki a lány a fogorvosi rendelőben, ezért vetkőzik le a nyomozónak: megértésre, társra vágyik. Nem talál vigaszt ebben az elítélő társadalomban, mert ha nem tudsz beszélni, vagy nem hallasz rendesen, akkor te máris fogyatékos vagy, az emberek szimplán hátat fordítanak neked, mert nekik ez egyszerű. Neked már nem.
Sorolnám még a tartalmasságát, de abból kisesszé lenne, ráadásul az összes poént ellőném a filmből.

A színészek brillíroznak, csak nem tudok közülük senkit sem kiemelni, hiszen szinte egyiküket sem ismerem, akiket pedig igen, azok kevesebbet játszanak. Cate Blanchett személyes kedvencem hatalmas tehetség, és ebben a nyúlfarknyi szerepében is képes volt kibontott, intelligens és érző lelket varázsolni elénk. Brad Pitt-et már kevésbé bírom, és a filmjeit sem szeretem, de nem ez a lényeg: remekül hozta a vezeklő apát és férjet, aki mindent az égvilágon visszacsinálna, ha tudna. Elle Fanning nyolc évesen ekkora nevek mellett játszhatott, és megérdemelte: Dakota Fanning-hez hasonlóan végtelenül tehetséges lány, ha nem rontja el a karrierjét, a világot is megválthatja színészi vénájával. Rajtuk kívül már csak a zsarut alakító Michael Pena-t ismerem (Ütközések), aki nagyjából harminc másodperces szereplésével semmi extrát nem adott hozzá a filmhez, pedig az ő vérében is csörgedezik tehetség, az biztos. Kóji Yakusho által pedig értelmet nyert a film szlogenje: "Listen". Ő alakítja a siketnéma lányt, de akkor átéléssel, hogy egy-egy tekintetével, egy-egy pislogásával többet mond, mint ebben a moziban bárki.

Meg kell még említenem természetesen az Oscar-díjas zenét, ami kopárságával, sivár és életidegen hangjaival még inkább érzékeltetik az elhagyatottságot, reménytelenséget és azt, hogy ezek a szereplők senkire sem számíthatnak önmagukon kívül. Zseniális, pedig a film nélkül lehet, hogy szemetesbe dobnánk.

Ez a mély, borult hangulatú magány-mozi még egy hatalmas erénnyel operál: ez pedig az életösztön. Hogy egy ennyire idegen, és kissé érthetetlen film megismertet minket olyan élettörténetekkel, amelyekhez gyakorlatilag semmi közünk nincs, de valahogy mégis van! És feltölt életerővel, feltölt boldogsággal. Miért? Talán örülünk, hogy nem kellett eddig átélnünk ehhez hasonló eseményeket? Vagy azért vagyunk boldogok, mert már megéltük őket, de képesek voltunk felállni és folytatni az életünket? Ezt már ti döntsétek el.

Én annyit tudok, hogy ez az a sokkoló és közvetlen, szemérmetlen produkció az a film, ami kendőzetlenül mesél az életről. Tele van életerővel, realistán ábrázol emberi sorsokat és magára az emberre világít rá. Olyan sorsokra, amik után hálát adhatunk, hogy mi csak egy DVD-t néztünk meg. Azzal a szóval tudnám leginkább jellemezni, hogy GYÖNYÖRŰ. Egy ilyen depressziós, sötét hangulatú film gyönyörű, ugyanakkor borzasztó, és a lehető legmélyenszántóbb gondolatokat hordozza, melyeket valaha láttam. Minden ember életében okoz változást. Átformál minket, és már kicsit más emberként kapcsoljuk ki a tévét.
De ami a legfontosabb: a Bábel maga az Élet.

95%

*Csernák Ákos