Kilenc
(Nine, 2009)
A világot a férfiak irányítják, a férfiakat pedig a nők.

Az első rendezésével elsöprő sikert arató Rob Marshall előtt szó szerint megnyílt a mennyország kapuja: példátlan sztársereggel a háta mögött, 5 Tony-díjat nyert színpadi művet dirigálhatott, melynek forgatókönyvírója Anthony Minghella és Michael Tolkin, az egész alkotás szellemi atyja pedig maga Federico Fellini.

Az ígéretes projekten a filmlapok és kritikusok valódi mészárlást követtek el, s mindez óriási anyagi bukásban csúcsosodott ki, ami ismét a csőd szélére sodorta a Becstelen Brigantykkal megizmosodó Weinstein fivéreket.
Valahol igazuk van a külföldi kritikusoknak: a Kilenc egy jobbára üres, de szemfényvesztően csillogó működés, de legalább nem próbálja felülmúlni Federico Fellini alkotását.

Minden színész ragyog, Rob Marshall pedig vállat von.

Amit a filmzenével kapcsolatban korábban kifejtettem, beigazolódni látszott a vásznon is: teljesen hiányzik a kohézió. A zeneszámok között nincs semmi átfedés, a produkciók között úgyszintén; a nagy sztárok egytől egyig egy-egy cameo erejéig bukkannak fel, ami ilyen nevek esetében óriási pocsékolásnak könyvelhető el. Az egész film teljesen töredezett, darabos és szét-széthulló, melyben a vezérfonalat Guido Contini karakterének kellene megtartania, hogy általa egyben maradjon a mozi.
Csakhogy Daniel Day-Lewis képtelen a hátán elvinni a filmet. Teljes melléfogással áll hozzá karakteréhez, látszólag semmi nem érdekli és semmi nem foglalkoztatja, csak a nők. Képtelen visszaadni karaktere mélységét, azt az óriási nyomást, ami alatt karaktere összeroppan. Day-Lewis nem mutat semmiféle jellemfejlődést, egész karaktere a film forgatókönyve, ami szintén változatosságot mutat, de nem a megfelelő színvonalon.
A csillogó-villogó sztársereget elkerülhetetlenül is kritikusan szemléltem, hiszen ekkora nevek között is élesen elhatárolható a valódi teljesítmény, és a teljes csőd. Utóbbi képviselője Sophia Loren, aki borzalmas játéka után valóban fontolóra vehetné a visszavonulást. Kate Hudson kapott pár sor szöveget, amit a film előzetesében szépen el is szaval, többre valahogy nem képes. Fergie teljes 5 perces szerepével lehengerlő a tengerparti kurvaként, míg Penélope Cruz valósággal vibrál, Judi Dench pedig ismét bebizonyítja: méltón viseli a "Dame" megjelölést. Marion Cotillard talán a film csúcspontja: bár élete szerepe még mindig Edith Piaf eljátszása, itteni alakítása szintén a felejthetetlen kategóriába sorolandó. Az apró szerepben tetszelgő Nicole Kidman pedig végleg felszínezi a mesterkélt hangulatú filmet: ő valóban hozzáad megírt karakteréhez, és azt közvetíti, amit az egész mozinak kellene.

A filmélményt a Nők szolgáltatják.

A Nine legnagyobb gondja, hogy nem tudja eldönteni, mit akar: musical megjelölése merő vicc, inkább mondható zenés filmnek elhanyagolható betétdalokkal; drámai mélységet csak Marion Cotillard és Nicole Kidman sugárzó, markáns szereplése nyújt. Az operatőri munka a Chicago-éhoz még csak nem is fogható, a táncjelenetekből hiányzik az íz.
A film igazi főszereplője nem az alkotói válsággal küszködő Guido Contini, hanem a teljesen ingatag Rob Marshall, aki nem tud mit kezdeni a sok karakterrel, és annyi szálon próbálja futtatni a cselekményt, hogy végül sok-sok szék között esik a padlóra. Marshall Guido Continihez hasonlóan ámít, hiteget, de a mögöttes tartalom csak egyszeri szórakozásra elégít ki. A Kilenc végén Guido Contini átértékeli önmagát, s félresiklott próbálkozásai után újra filmezni kezd. Ez lehet akár Rob Marshall jövőképe is, aki talán a Karib-tenger kalózai 4. részével feledtetheti a múltat. Addig pedig maradnak Marshall múzsái, akik úgy mint a filmben, a valóságban is erélyesen tartják össze, és teszik élvezhetővé teszik a nagy művet: Marion Cotillard és Nicole Kidman döbbenetes játéka újra és újra eszünkbe juttathatja, hogy a szándék megvolt, ők pedig olyan erejű munkát vittek véghez, ami önmagában elég az élményhez.
65%

*Csernák Ákos