A 39-es ügy
(Case 39)
(Case 39)
Jelen bejegyzés megírása már a filmcím feltüntetésekor kifogott rajtam: ellentétben minden eddigi filmkritika felépítésével, A 39-es ügynél nem jelöltem meg, pontosabban fogalmazva nem tudtam megjelölni a gyártási évet.
Christian Alvart projektje elég hosszú életet élt meg, mióta megkezdődtek a film munkálatai: horribilisan régen jelentették be a mozit, azóta premiercsúsztatások tömkelege és egy mindennél óva intőbb ómen, a stúdió porig égése jelezte sorsszerűen, hogy ennek a filmnek talán nem kell elkészülnie.
Hasonló előélettel bír a Vakító fehérség, melynek munkálatai 2002-ben kezdődtek meg, a kész filmet pedig tavaly láthattuk. Eltérés a két produkció között, hogy utóbbival ellentétben a Case 39 korántsem tartozik azon művek közé, melyeknek befejezésébe megérdemelten szólt közbe a sors.
Sajnos az előbb felsoroltak miatt én is beleestem a csapdába, és előítéletesen ültem le a film elé. Mint utólag kiderült, Renée Zellweger hangulatpusztító jelenlétét leszámítva nincs miért aggódnia annak, aki egy - mai viszonylatban - viszonylag jó thrillert kíván látni.
Azonban Renée Zellweger sajnos még ma is viszonylag biztos pozíciót tudhat magáénak Hollywoodban. Az általam tavaly megtekintett Chicago után megdöbbenve tapasztaltam, hogy karrierjében nagyjából először indokolt nevét a 'színésznő' megjelöléssel összekötni. A Hideghegy-béli Oscar-díjas játékával pedig egyenesen kettőre emelkedett azon filmek száma, melyekben ennek a hölgynek van súlya. Sajnálatos módon az utóbbi időben szintén nagy súlyt szerez magának, és szinte kivétel nélkül teljesíti a filmélmény lerombolását. A bár esztétikailag réges-rég nem elemezhető Zellweger megmagyarázhatatlan okokból elhitte, hogy képes lesz hitelesen ábrázolni egy szociális munkás életét. A valóság azonban ott kezdődik, hogy rettenetes módon nagyolja el a fontoskodni kívánó karaktere megformálását; magas c-n sípoló hangjából adódóan képtelenség bármely drámaibb megnyilvánulását komolyan venni; a meggyötört nő eljátszásával pedig tovább mélyítette a gödröt, melyből oly rég kíván kimászni, hogy visszatérhessen a hollywoodi elitbe.
Zellweger végig siker nélkül próbálja árnyalni figuráját
Szerencsére ezúttal van, aki pusztító tevékenységét itt-ott foltozni képes, s még saját alakításával is nagyot dobbant: Jodelle Ferland azon fiatal színésznők egyike, akik olyan fényes karrier elé nézhetnek felnőttként, mint a Fanning-nővérek. Ferland sikerrel színezte fel az amúgy öncélú Tideland-et, és erős részét képezte a Silent Hillnek is, ahol karaktere már megismerkedett a gonosszal. A 39-es ügyben Ő maga a gonosz, s ezt a kijelentést játéka minden percében igazolja. Az egyik pillanatban megátalkodott, elvadult állat, a másikban jámbor és udvarias tizenéves, Bradley Cooperrel közös jelenetében pedig egyszerűen brillírozik.
Hogy miért taglaltam a két színésznőt ilyen hosszasan, az tökéletesen betudható annak, hogy magáról a filmről nincs túl sok mondandóm. Szinte az átlagos thriller színvonalát hozza a játékidő legnagyobb részében. A rendező Christian Alvart szerencséjére elvétve, de akad néhány olyan szcéna, ami garantáltan serkenti a néző adrenalin-szintjét, s ezeket figyelembe véve csak igazán sajnálatos arra a pár végtelenül buta és kiforratlan jelenetre gondolni. Néhány rettenetes vágási munka, egy-egy nem helyén lévő, egyébként pedig sablonba illő filmzene próbál összetettebb élményt nyújtani, több-kevesebb sikerrel.
Meg kell hagyni, hogy az előbb említett néhány jelenet valóban kihozza a frászt a nézőből, és eléri, ami manapság az amerikai thrillereknél a csúcsnak számít: elvétve megfélemlít. Ráfért volna egy kidolgozottabb forgatókönyv, s talán több időt szentelhettek volna buta lezárás helyett filozófiai tartalomra. De összességében teljesíti, amit kell, s esetenként túl is lépi azt.
Lehetséges, hogy sokáig nem írhatok még dátumot a címbe: a bejegyzés megírásának idején még mindig nincs bejelentve A 39-es ügy premierje - hozzáférhetőségi lehetőség az interneten, nem legális módon. Nem ilyen sorsot érdemel ez a film; az egyetlen ok, ami miatt talán mégis, az Renée Zellweger pocsék játéka. A texasi láncfűrészes gyilkos visszatér után 15 évvel ismét megmutatta - csak sajnos rossz helyen -, hogy mi az a kaliber, ami fölé ő nem emelkedik.
60% Christian Alvart projektje elég hosszú életet élt meg, mióta megkezdődtek a film munkálatai: horribilisan régen jelentették be a mozit, azóta premiercsúsztatások tömkelege és egy mindennél óva intőbb ómen, a stúdió porig égése jelezte sorsszerűen, hogy ennek a filmnek talán nem kell elkészülnie.
Hasonló előélettel bír a Vakító fehérség, melynek munkálatai 2002-ben kezdődtek meg, a kész filmet pedig tavaly láthattuk. Eltérés a két produkció között, hogy utóbbival ellentétben a Case 39 korántsem tartozik azon művek közé, melyeknek befejezésébe megérdemelten szólt közbe a sors.
Sajnos az előbb felsoroltak miatt én is beleestem a csapdába, és előítéletesen ültem le a film elé. Mint utólag kiderült, Renée Zellweger hangulatpusztító jelenlétét leszámítva nincs miért aggódnia annak, aki egy - mai viszonylatban - viszonylag jó thrillert kíván látni.
Azonban Renée Zellweger sajnos még ma is viszonylag biztos pozíciót tudhat magáénak Hollywoodban. Az általam tavaly megtekintett Chicago után megdöbbenve tapasztaltam, hogy karrierjében nagyjából először indokolt nevét a 'színésznő' megjelöléssel összekötni. A Hideghegy-béli Oscar-díjas játékával pedig egyenesen kettőre emelkedett azon filmek száma, melyekben ennek a hölgynek van súlya. Sajnálatos módon az utóbbi időben szintén nagy súlyt szerez magának, és szinte kivétel nélkül teljesíti a filmélmény lerombolását. A bár esztétikailag réges-rég nem elemezhető Zellweger megmagyarázhatatlan okokból elhitte, hogy képes lesz hitelesen ábrázolni egy szociális munkás életét. A valóság azonban ott kezdődik, hogy rettenetes módon nagyolja el a fontoskodni kívánó karaktere megformálását; magas c-n sípoló hangjából adódóan képtelenség bármely drámaibb megnyilvánulását komolyan venni; a meggyötört nő eljátszásával pedig tovább mélyítette a gödröt, melyből oly rég kíván kimászni, hogy visszatérhessen a hollywoodi elitbe.
Zellweger végig siker nélkül próbálja árnyalni figurájátSzerencsére ezúttal van, aki pusztító tevékenységét itt-ott foltozni képes, s még saját alakításával is nagyot dobbant: Jodelle Ferland azon fiatal színésznők egyike, akik olyan fényes karrier elé nézhetnek felnőttként, mint a Fanning-nővérek. Ferland sikerrel színezte fel az amúgy öncélú Tideland-et, és erős részét képezte a Silent Hillnek is, ahol karaktere már megismerkedett a gonosszal. A 39-es ügyben Ő maga a gonosz, s ezt a kijelentést játéka minden percében igazolja. Az egyik pillanatban megátalkodott, elvadult állat, a másikban jámbor és udvarias tizenéves, Bradley Cooperrel közös jelenetében pedig egyszerűen brillírozik.
Hogy miért taglaltam a két színésznőt ilyen hosszasan, az tökéletesen betudható annak, hogy magáról a filmről nincs túl sok mondandóm. Szinte az átlagos thriller színvonalát hozza a játékidő legnagyobb részében. A rendező Christian Alvart szerencséjére elvétve, de akad néhány olyan szcéna, ami garantáltan serkenti a néző adrenalin-szintjét, s ezeket figyelembe véve csak igazán sajnálatos arra a pár végtelenül buta és kiforratlan jelenetre gondolni. Néhány rettenetes vágási munka, egy-egy nem helyén lévő, egyébként pedig sablonba illő filmzene próbál összetettebb élményt nyújtani, több-kevesebb sikerrel.
Meg kell hagyni, hogy az előbb említett néhány jelenet valóban kihozza a frászt a nézőből, és eléri, ami manapság az amerikai thrillereknél a csúcsnak számít: elvétve megfélemlít. Ráfért volna egy kidolgozottabb forgatókönyv, s talán több időt szentelhettek volna buta lezárás helyett filozófiai tartalomra. De összességében teljesíti, amit kell, s esetenként túl is lépi azt.
Lehetséges, hogy sokáig nem írhatok még dátumot a címbe: a bejegyzés megírásának idején még mindig nincs bejelentve A 39-es ügy premierje - hozzáférhetőségi lehetőség az interneten, nem legális módon. Nem ilyen sorsot érdemel ez a film; az egyetlen ok, ami miatt talán mégis, az Renée Zellweger pocsék játéka. A texasi láncfűrészes gyilkos visszatér után 15 évvel ismét megmutatta - csak sajnos rossz helyen -, hogy mi az a kaliber, ami fölé ő nem emelkedik.
*Csernák Ákos
No comments:
Post a Comment