Hófehér és a vadász
(Snow White and the Huntsman, 2012) 

Feldolgozáshegyek

Hollywood mostanában úgy döntött, hogy készséggel dőzsöl a klasszikus Disney-mesék új feldolgozásaiból harácsolt dollármilliókban: nem elég, hogy tavaly két stúdió szinte egyszerre jelentett be két Hófehérke-filmet, de két éven belül a nagyvászonra költözik Csipkerózsika halálos ellensége, Demóna is, a sor pedig egyes hírek szerint a Szépség és a szörnyeteggel és A kis hableánnyal folytatódik. Van létjogosultsága ennek a sok feldolgozásnak?

Márciusban az émelyítő Tükröm, Tükröm igyekezett úgy tenni, mintha volna elkészültének értelme, de a film Julia Roberts parádés játéka és a vizionárus Tarsem Singh rendezése mellett is elhasalt amerikai terepen. Ezen a hétvégén a Hófehér és a vadászon a sor, hogy kasszát robbantson a világpremier alkalmával; ha sikerül neki, akkor vélhetőleg beindul a dömping. Hogy az álomgyár mit nyer, az világos, de mit kap a néző? A Hófehér és a vadász esetében egyszerre jóval kevesebbet, mégis sokkal többet annál, mint azt személy szerint reméltem.

Az már szinte bevett szokásnak tekinthető, hogy ezek az adaptációk a gonosz karakterek köré szerveződnek, ami legalább vérfrissítő hatású, és korántsem hátrányos mondjuk egy Kristen Stewart és Charlize Theron kontrasztban. Bár a film igyekszik árnyalni az egyszínű karaktereket, de attól még a történet a Jó és a Rossz harca, amiben ellentmondást jelent az, hogy a gonosz királynő, Ravenna személye csillagrendszerekkel érdekesebb, mi több, szimpatikusabb mint bárki másé a moziban, ugyanakkor elmaradhatatlan a hagyományos végkifejlet. Szurkolni tehát, még ha volna is kinek, felesleges. A Hófehér és a vadász azonban megmutatja, hogy a megszokott panelek felvonultatása ellenére tömény izgalmat tartogat, ennek alappillére pedig egyértelműen Charlize Theron hajmeresztő ámokfutása: a Királynő brutális megszállottsággal hajkurássza az örök fiatalságot, Theron pedig vérben forgó szemmel bukik alá a sötétség bugyraiba, olyan grandiózus színészi teljesítménnyel, ami bőven meghaladja a film követelményeit. Ellenpárja, a Hófehért alakító, üres ábrázatú Kristen Stewart gyakorlatilag rekeszizom-stimuláló funkciót töltött be a moziteremben: komolyan venni lehetetlen, a benne rejlő lehetőségekről annyit, egy sérült körömágyban több a potenciál.

A film nem kevésszer bicsaklik meg továbbá a néha rém buta szövegkönyv miatt és azért, mert az alkotók láthatóan közös panelen vegyítették volna a klasszikus mesei elemeket a sötét akció-fantasy jellemvonásaival, ami végül inkább bárgyú lett mint komolyan vehető. Kár ezekért a gyermeteg hibákért, mert nélkülük igazán maradéktalan lett volna a szórakozás. Látványfilmként ugyanis a film valami egészen kivételessel örvendeztet meg: a CGI egy(-két) gyengébb animációt leszámítva a szó legszorosabb értelmében megbabonázó. A tündérbirodalomba tett látogatás a film abszolút vizuális csúcspontja: szédületes az a kifinomultság és részletesség, amivel az alkotók a legkülönfélébb teremtményeket alkották meg. Néhol úgy éreztem, hogy mozi helyett valamilyen elvarázsolt tropicariumban járok. A csúcsra járatott CGI a csatajeleneteknél és a Királynő mágiáinál sem teljesítenek alul, de az igényesség indexe mégiscsak a képi világ nem animált része. A temérdek külső jelenet lélegzetelállító tájakon forgott, a díszletek megigézők, a kosztümök, de leginkább Ravenna ruhái és koronája pedig leírhatatlanul mutat a nagyvásznon.

A Snow White and the Huntsman káprázatos audiovizuális orgia, benne van minden, mi szem-szájnak ingere, megtoldva egy újfent lehengerlő Charlize Theronnal, aki már-már művészi magasságban tárja elénk a benne rejlő nagybetűs Ördögöt, néhány remekül megírt karakterrel és a felszínesség dacára is bekebelező atmoszférával. Popcornmozinak kivételesen igényes, mi több, emlékezetes, a szerzőiségtől azonban még igen távol áll. Habár ez a darab még csak jelölgeti az utat, aminek a jövő Disney-remake-jein taposnia kellene, az irány több mint ígéretes.

70%

*Csernák Ákos

Bár legutóbb tavaly augusztusban érte az oldalt új bejegyzés, ami, akárhogy is számoljuk, több mint fél éve volt, a blog körüli csend nem annak tudható be, hogy nem láttam jó filmeket, hanem annak, hogy olyat nem láttam, amiről érdemes lett volna írni. Pedig közben lezajlott az Oscar-idény: túl vagyunk Az élet fáján - aminek nem, hogy posztokat, disszertációkat kéne szentelni -, A segítségen, Meryl Streep újabb tündöklésén, Lars von Trier depresszióba taszító drámáján, és A némafilmesen is, amiről süt a hetedik művészet tisztelete és szeretete. Nagy volumenű mozikba botlani tehát tavaly sem volt nehéz: meglepőbe annál inkább. Őszintén belefáradtam ebbe a sok díjhajhász alkotásba, amik biztosan bővelkednek értékekben, de mintha mind ugyanazokat a lehasznált életigazságokat próbálná letuszkolni az ember torkán, és az már régen rossz, mikor a filmnézőnek erőlködnie kell, hogy be ne sokalljon.
 A teljes csömörtől idén három film mentett meg: a Beszélnünk kell Kevinről, a Felettünk a Föld, végül a Pszichoszingli.

Pszichoszingli

(Young Adult, 2011)

Vannak, akik magányra születnek

Igen, a Pszichoszingli, amit már csak címéből ítélve is legfeljebb egy nyáresti szórakoztató csajvígjátéknak könyvelnénk el, a trailer-t, posztereket és Diablo Cody (Juno) forgatókönyvíró nevét elnézve pedig még annál is inkább. És nem is tévednénk.
Adott ugyanis egy harmincas éveiben járó, frissen elvált nagyvárosi bombanő és sikeres írónő, aki pont leszarja a világot maga körül, és eszébe ötlik, hogy visszaszerezné gimnáziumi pasiját, aki bár házas és a neje épp most kölykedzett le, de hát ez kit érdekel. Charlize Theron lubickol a szerepében, zseniális komikaként kisujjból hozza a felfuvalkodott, leszarom-kapszulákon nevelkedett Mavis Gary-t, flegma arckifejezései és tűpontos hanghordozása tényleg szórakoztat, konkrétan az izomgörcsöt okozó formában.
Mavis lerándul hát vidékre, és mintha újjáéledne a gimnáziumi hierarchia: ő maga mindenki irigyeltje, szépségkirálynő, hajkoronahercegnő és a többi; a benyali gimis csúnyalány huszonévvel később is benyali csúnyalány; a melegnek hitt kitaszított pedig továbbra is melegnek hitt kitaszított.
A rendező Jason Reitman pedig mindvégig ésszel és jó érzékkel humorizál, ezzel megtéve a Pszichoszinglit a Koszorúslányok mellett 2011 egyik legjobb vígjátékává.

Világos ugyanakkor, hogyha ez a mozi csak olyan lenne, mint a Koszorúslányok, akkor ahhoz hasonlóan erről sem írnék többszáz karakterben egy napos szombat délután.
Az igazság ugyanis az, hogy Mavis Gary-nek köze nincs a harmincas éveiben járó nagyvárosi bombanőhöz, aki pont leszarja a világot maga körül. Ráadásul nem is sikeres írónő, csak egy sikeres írónő szellemírója, olcsó replika. Mavis Gary sokkal inkább a negyedik x-hez közeledő kiégett, elunt magányos farkas, egy bestia, aki kongóan kiüresedett életébe sosem volt múltja kísértésével próbál tartalmat erőszakolni. Mavis Gary-nek valójában semmi sem fontosabb, mint a világ véleménye róla. Nem tud boldog lenni, mert az egész múltja és jelenje, gondolatai és érzelmei egy igaztalan, totális hazugsághegy: nem az önmagához való őszinteségen alapul, számára minden a külvilágnak van alárendelve. Olyan álságos ragadozó ő, akit mindannyian ismerünk. Távolról nézve roppant megtévesztő: gyönyörű, humorosan alázó, érdemes jó viszonyt ápolni vele; csak, ha közelítünk hozzá, látjuk meg a benne dúló anomáliát (ezen tulajdonságát emeli ki a főcím is, amiben egy szép emlékeket őrző magnókazetta szétbontott összetevőiről látunk szuperközeliket, kiemelve a tökéletlen részleteket). Charlize Theron pedig olyan mélyen gyökerező múltat mar bele karakterébe, hogy elejtett félmondataiból és hanghordozásából(!) az egész hús-vért lényt megismerjük minden magával cipelt tragédiájával együtt.

Mavis Gary savazó modora, cinizmusa eleinte számtalan helyzetkomikumot szállít, de a történet előrehaladtával hahotázásom helyét átvette a megvetésből, majd puszta sajnálatból fakadó, zavart hümmögés. Jason Reitman mozija először komédiából olvad át tragikomédiává, egy ponton túl pedig még ezen is túlmegy, olyan megdöbbenést és ürességérzetet hagyva maga mögött, amire sosem számítottam volna egy olyan mű esetében, ami Pszichoszingli névre hallgat. Ez a film túl sok ahhoz, hogy megmaradjon a puszta keserédes szórakoztatás szintjén. Megmar, felszánt, széttép, és erőlködés nélkül olyan letaglózó drámával és mondanivalóval képes felforgatni, ami épp elég ahhoz, hogy számomra elementáris, kendőzetlenül őszinte filmélménnyé avanzsáljon 2011 gondosan megmunkált manírfilmjei között.

Az itthoni megjelenés az év második felében várható.

90%
*Csernák Ákos

Jane Eyre (2011)

A film lelkének definíciója?

A szerencsés csillagzat alatt született filmeket nem kihívás felismerni. Sokszor a teljes játékidő során ott lapul meg a háttérben az a megnevezhetetlen erő, amit definiálni szinte lehetetlen, kisugárzását mégis rögtön a saját bőrén érzi a néző. Hogy mi lehet az, ami a Jane Eyre minden jelenetén kísérteties láthatatlansággal végigvonul, és kivételes érzésvilággal bővíti az egyébként is nagyszerű alkotást, azt talán úgy hívják: a film lelke. Valamiért kevés darabba jut ebből az áldásból; hogy honnan származik: ki tudja?; ezért én betudom Fortuna működésének, aki manapság mellesleg még annyira sem bőkezű vele, mint korábban.

A Jane Eyre pedig lehetett volna egy érzéseket csak kicsikarni vágyó, semmis, középszerű mű is. Azonban ahogy a legelső, félelmetes és egyben gyönyörű dallamok megszólalnak, és címszereplőnk végigjárja a romantikus tájat: már ott érződik az a bekebelező erő, ami szerencsére egészen a film végéig (sőt, még tovább) kitart. Kitart, mert minden képkockán mindent behálózóan érezni. A riasztón susogó bokrokban, a melengető kandallóban, egy-egy pislákoló gyertyalángban, de legfőképpen a megelevenedő emberek arcán.


Hiszen a példás színészgárda a szó nem elcsépelt értelmében tökéletes összeállítás. Az egyáltalán nem szép, de minden hollywoodi csicsánál emberibb és megérintőbb Mia Wasikowska annyira természetes, annyira mentes a minden egyes filmet körülölelő sallangoktól, hogy képes egy olyan ragyogó átlényegülésre, ami manapság szinte példátlan. Partnerére, Michael Fassbenderre szavakat találni előbbiek tükrében szóismétlés nélkül megoldhatatlan. És ha szerencse, ha lélek, akkor elég az ő kettősükre gondolni, s a cikk elején felvetett gondolatra a választ félig meg is kaptuk. A két színész együttes, vegytiszta játéka teremti meg azt a megfoghatatlan érzéstömeget, amihez hasonlót jómagam még sosem tapasztaltam egy film során sem. Ketten együtt gyakorlatilag feleslegessé teszik az egyébként zseniális dialógusokat. Testük és arcuk mindent elmesél, amit tudnunk kell róluk; olyan mélységekig bontják karaktereiket, ami által végre a vásznon is beteljesül a szólás: a szem a lélek tükre. Kettősük nem áll meg a szeretet és a szerelem fogalmánál: ezeknél a sablonnak számító kifejezéseknél sokkal többet mutatnak be, millióegy árnyalatát kibontva egy-egy érzésnek. Ez a kapcsolat az, ami láthatatlanul is ott ragyog a képernyőn, mindvégig megbújik a szoba egyik szegletében, vagy épp az igéző kert egyik virágánál.

Javarészt ettől lesz ez a film az, ami, ezért megkérdőjelezhetetlen létjogosultsága 2011-ben is: megdönthetetlenül igazi. Ez a mozi, akár egy élő organizmus, lüktet, dobog, él. A film mint olyan külső és belső értékein túl ez az, ami vagy ott van benne, vagy nincs. És úgy gondolom, ez az, amit erőszakolni, kierőltetni egy alkotásból lehetetlen. Ez választja el a hibátlant a tökéletestől. A Vágy és vezeklés után ismét felejthetetlen zenét komponáló Dario Marianelli, Michael O’Connor csodálatos jelmezei és a kifejezhetetlenül gyönyörű fényképezés csak még tovább színesíti ezt a grandiózus tablót, és többszörösen aláhúzza a teremtő alkotás szükségességét.

90%

*Csernák Ákos

Trust (2010)

Szexuális erőszak. Egyesek szerint csak nagyon kivételes esetekben létezik, állitják ezt a kettőn áll a vásár elve alapján. David Schwimmer szerencsére nem csak örök(?) sorozatáról hires, de köztudottan szexuális erőszak-ellenes aktivista. Kitartó küzdelmének jelen állomását nagy örömömre nem egyoldalú, demagóg módon vázolja, hanem megpróbál minden oldalt körüljárni.

Az egyöntetű kritikai sikert kiváló stáb biztosította: az ügyefogyott Ross-képet tehetségével egyre eredményesebben levetkőző Schwimmer többek között Robert Festinger alapanyagából dolgozott, aki a 2000-es évek elején A hálószobában című megrázó dráma szkriptjét is szállította; továbbá annyira ütőképes színészgárda sorakozott fel, amely példátlan összmunka révén megannyi kitörölhetetlen pillanattal adományozza meg a nézőt. Ha akarja, ha nem.

Liana Liberato a felismerés pillanatában

A megerőszakolt lány történetére az A-listás gárda tekintetében rásüthetnénk akár a "biztonsági játék" jelzőt is. Egy ilyen kényes téma alapvetően ráz meg minden nézőt, legyenek ők könnyeit csakazértis módon visszatartó férfiember, érzékeny nő, szülők és persze gyerekek egyaránt. Ezúttal azonban nem csak a téma adta el a filmet: akármilyen aspektusból nézzük, a Bizalom minden pillanatán látszik az igyekvés, az akarva akarás és természetesen a hozzáértő elkészítés. Hibátlan oktatóanyag, fajsúlyos dráma, lelki terror.

Meglepő az a színtiszta őszinteség, amivel a mű operál, és úgy érzem, ez egyben az egyetlen járható út, amely elvezet a néző lelkének legmélyére. Clive Owen - az apa - szinte minden pillanata maga a tökély. Évekkel ezelőtt nem sokan merték még őt színésznek nevezni, pedig filmről filmre óriási átalakuláson és szemmel látható fejlődésen megy keresztül. Partnere, az anya szerepében megroskadó Katherine Keener titkon nagy kedvencem: hangszíne és arca mindig is fájón őszinte volt, ezúttal sincs ez másképp. A mozi ajándéka Hollywood számára pedig a tizenéves Liana Liberato, aki eddig csak tévésorozatokban játszott mellékszerepet, azonban a Trust egyik tartópillérjeként olyan vegytiszta tehetséggel ragyogott ki, hogy minden erőlködés nélkül teremtette meg a katarzist. Neve a következő években egyre nagyobb filmek plakátjain lesz majd olvasható, s csakúgy mint a már bizonyított Fanning-testvérpár és Saoirse Ronan, bizonyíthatja, hogy a zseni nem korhoz kötött.

A Trust lélekgyilkos, ugyanakkor felemelő, szívsebző és mégis életigenlő filmalkotás. Ha egyszer beszabadul gondolataidba, többé már nem ereszt. Javallott a mielőbbi hazai forgalmazás és népszerűsítés, ebből a műből ugyanis az ember csak okulhat.
80%

*Csernák Ákos

2010

Nem könnyű filmes évet összesíteni úgy, hogy képzeletbeli listám éle csak az újévben került betöltésre, egy Magyarországon majd valamikor a világvége után DVD-n megjelenő film által. Lehet, hogy inkább arról a pocsék helyzetről kellene jajonganom, hogy olyan filmek, mint A nővérem húga vagy a Precious még mindig nem került itthon forgalomba; de anekdotázhatnék a blog majdnem-leállását okozó érdektelenségemről a 2010-ben mozikba került kilúgozott, értéktelen kacatfilmekről, de egye fene, ezúttal legyünk inkább pozitívak!

Egy évvel ezelőtt az okozott gondot, hogyan állítsak össze egy listát a megannyi kiemelkedő alkotásból - mostanra megfordultak a dolgok, de azért 365 nap leforgása alatt sikerült találnom drámát, ami emberileg lerombolt; átütő korrajzot, ami miatt az emberiségtől felfordult a gyomrom; fergeteges szórakozást; többszörös pánikfokozatot; és újfent drámát, ami megújított.

2010 LEGJOBB FILMJEI

+1. TOY STORY 3

A nagy stúdiók 2010-ben készült animációs filmjei egytől egyig letaglóztak: a műfaj évről évre töretlenül fejlődik látványvilág és tartalom terén egyaránt. Közülük is a Toy Story megkésett, befejező fejezete hagyott bennem mély nyomot. Az intelligenciát a merő szórakoztatással ennyire hatásosan összekapcsoló filmet évek óta nem láttam. Ha léteznek hatásvadász, DVD-borítókra szánt tagline-ok, azok a Toy Story 3 esetében megszűnnek banálisak lenni. Ez a film tényleg fergeteges komédia, egy tökéletes keverék, pár szívfájdító pillanattal és hatalmas szívvel, minek köszönhetően ez nem csupán az év egyik legjobb animációja, de egyben a legkiemelkedőbb filmje.

5. BURIED

Új rendezésében Rodrigo Cortés utat tört, és halomnyi romokként sodorta el a bevett sémák alapján működő átlagos filmeket. Nem tudom, használható-e a Buried esetében az innovatív fogalma, de a klausztrofób atmoszféra megteremtése és a kamarafilm sajátosságainak új szintre emelése több mint meggyőző. A bizonyára szerencsés csillagzat alatt született mozi jelentősége nem merül ki abban a mesterien komponált pánikban, amit a nézőre aggat; de egyben a mennybe emelte Ryan Reynolds-ot is, aki szemlátomást eleddig ügyesen leplezte potenciálját, de ezúttal nem mindennapi, szédületes munkát tett le.

Koporsóba temetve, mobillal, elemlámpával és öngyújtóval

4. A FEHÉR SZALAG

Michael Haneke fekete-fehérben forgatott társadalmi körképe szinte a báránybőrbe bújtatott farkas. Széles mosollyal arcunkon leülünk a képernyő elé a napi katarzisadag reményében, de amit valójában kapunk az maga a Dög. Egy undorító, velőig ható terror; egy olyan letűnt kor megidézése, amiben az arctalan, lélektelen és tudatlan félemberek óriási fenyegetést jelentenek. Ezek az állatok végtelen ostobaságuknál fogva veszélyes fenevadak; puszta jelenlétük gyomorforgató és befogadhatatlan a néző számára. A fehér szalaggal érdemes vigyázni: az a megvetés és undor, amit elültet bennünk saját magával szemben, az eltörölhetetlen.

Élő halottak

3. FEKETE HATTYÚ

A Fekete hattyúval Darren Aronofsky filmográfiája megkezdte a kommersz irányba lépést, és én ezt nem feltétlenül nézem jó szemmel tekintve a zseni jövő évi, blockbuster-gyanús rendezését. De azt is fenntartom, hogy egy film utóélete legtöbbször nem felel meg magának a műnek, és illik egyiket a másik nélkül kezelni. Elvonatkoztatva mindentől a Black Swan az év olyan, finom ínyencsége, ami keserű szájízt is jócskán hagy maga után. A film érzésvilága a Rekviem egy álomért éjfekete ízeit közelíti meg: sötét útra lép, a pokol bugyrait kutatja, minket pedig hívogatóan csábít arra, hogy vegyünk részt mi is a bűnbeesésben. A paranoid tónusú, ferdült szexualitású világ, amelyben Natalie Portman hófehér balettruhában halad végzete felé, minket is elér: bűnrészessé tesz.

Natalie Portman önmeghasonlása

2. THE KIDS ARE ALL RIGHT

Lisa Cholodenko nem történetet, hanem életérzést álmodott a vászonra. Miliője lubickol a könnyedségben, rejtett energiái folyamatosan szabadulnak fel. Szereplői nem színészkednek: itt mindenki ember, a film pedig maga a mindennapi élet, legyenek főszereplői bármennyire is befogadhatatlanok a magyar átlagközönség számára. A lüktetően jó hangulat mellett bámulatos, ahogy a film kommunikál velünk: a pazarul megírt, gördülékeny párbeszédek ízig-vérig bekapcsol minket is, életéltető légköre fokozottan ragályos, amiből nehéz észhez térni. Kicsattanó, profi szinten űzött szórakoztatás, amit tanítani kell!

Annette Bening és Julianne Moore házaspárt alakít

1. NEVER LET ME GO

A Magyarországon is megjelent Ne engedj el... című regény adaptációja meghatározhatatlan módon vonzott magához. A produkcióról keveset tudtam, a filmről semmit, mindössze egy megérzés súgta, hogy látnom kell. Utána olyan érzés fogott el, amihez fogható nagyságokat csak akkor éreztem, mikor - évekkel ezelőtt - azt a filmszenzációt láttam, ami többek között a blogom elindítására is sarkallt. A Never Let Me Go nem szép film. Nem is tud, nem is akar az lenni. Sokkal inkább kínzó és depresszív, láncra ver és napokkal később is kísért. Beférkőzik minden gondolatodba, megbúvik ott, és - bár idővel már fel sem tűnik - gondolkodásod örök társává válik. Ez a film megbontott, leépített, a legmélyebb mélységekig ment, és most onnan épít újjá. Ez az a Hatalom, amivel a művészeti alkotások rendelkeznek, ez az, ami több mint katarzis. Megfélemlítő, hogy a rendező Mark Romanek kezében ennyi erő összpontosul.

Filmje egy egész világ. Minden képkocka megrendezett, mégsem hat műnek. Minden felvételen uralkodnak a szürkés árnyalatok, mégis beférkőzik pislákoló haloványsággal néhány meleg szín. Ezt a nagyszerű kompozíciót emeli tovább a kép kézen fogott társa, a hang, Rachel Portman finom, de baljós dallamai. Ebbe a világba illeszkedik tűpontossággal néhány kivételes képességű gyerekszínész, és a nagyok: Keira Knightley, Carey Mulligan és Andrew Garfield, akik immáron egy egész szintet képviselnek a színészvilágban.

Bár a listám 2. helyén álldogáló filmmel ellentétben a Never Let Me Go sci-fi beütésű, mégis igazabb, emberibb mint sok bukott dráma. Erről a filmről nem szükséges messzemenő elemzéseket írni: ezt az élményt meg kell őrizni, meg kell tartani magadnak, mert nagy kincs, még ha nem is fénylő.

Kettősség - Keira Knightley, Carey Mulligan és Andrew Garfield

Futottak még:

Chloe, Ha/Ver, Mother And Child, Rabbit Hole

Még megtekintésre vár:

Biutiful, I Am Love, Somewhere, Szellemíró, The King's Speech

*Csernák Ákos

Biutiful (2010)

Gonda Anita vendégírásában mondhatni exkluzív kritika fogadja a blog olvasóit. A Biutiful című, Alejandro Gonzalez Iñárritu rendezte műről magyar kritikát még nem igen találni a webes palettán, a Madridban tartózkodó Anita azonban megtörte ezt a csendet. Dicséretkörök felesleges lefutása helyett elég annyit mondanom, hogy ez a személyes jellegű, szenvedélyes és mélyre ható írás többet ad, mint bármelyik barokkos, műanyag, hivatalos kritika. Fogadjátok hát szeretettel és odafigyeléssel!

A Halál él. – ez az első blikkre talán teljesen értelmetlennek tűnő gondolat kavarog bennem tegnap késő délután óta, mióta megnéztem a filmet.

Nem akarom rögtön a kritikusok – kritizálásval kezdeni és nem is szokásom egy film megnézés előtt kritikákat olvasni, de olyan régóta várok erre a filmre, hogy bizony szinte mindent elolvastam róla, még a megnézése előtt. Szinte kivétel nélkül minden kritikában (főleg a spanyol kritikusok vélekednek így) olvasom, hogy 2 és fél óra fájdalmas utazás, túl szomorú…. stb.stb.stb. Szinte csak ezzel foglalkoznak. Őszintén kérdem én, hogy attól még, hogy egy film 2 és fél órás, és nagyon – nagyon szomorú, miért ne lehetne egy nagyon – nagyon jó film is? Könyörgöm, nem árulok semmiféle spoilert, ha elmondom, a történet arról szól, hogy a főszereplőről kiderül, hogy meg fog halni. Ezek után vár valaki vidámkodást?! Mert aki vár, ne tegye. Egyik Iñárritu-film sem bővelkedik mosolyogni való jelenetekben, hát ez: főleg nem. Nagyon nem. 2 és fél óra fájdalmas utazás. Való igaz. De rengeteget adhat az embernek, kérdés ki mennyire képes befogadni.

Javier Bardem és Alejandro González Iñárritu

Alejandro González Iñárritu…. Nem semmi ez a pacák, így sem mutatták még be Barcelonát, ahogy Ő tette. Nagyon kedvelem ezt a rendezőt, kevesen tudják befogadni a stílusát, és az [origo]-n olvastam (azt hiszem ez addigi egyetlen magyar nyelvű Biutiful-kritikában), hogy szociálisan túl érzékeny rendező és görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy érzelmileg manipulálja a nézőt. Azóta sokat gondolkodok ezen a megállapításon és valóban, ezzel valamilyen szinten egyetértek. De sokkal jellemzőbbnek érzem ezt az előző filmjeire. Idősíkokkal való bűvészkedés majd a sok-sok szereplő hirtelen „egymásra talál” valahogyan, teli minden téren sokkoló jelenetekkel… mondjuk a görcsös ragaszkodást a nézők meghatásához, legjobban én a 21 grammnál éreztem, és itt a Biutifulnál a legkevésbé. Talán hozzátesz ehhez az is, hogy nincsen több idősík, mondhatjuk, hogy egy szálon fut a történet, érthetőbb, mint az eddigiek, bár a mellékszereplők bemutatása így sem marad el, de ezúttal csak felületesen. Amennyire szükségünk van, hogy megismerjük jobban Uxbalt. Ebben a filmben, minden karakter a főszereplőt segíti. Csak annyira ismerjük meg őket, amennyire szükséges. Nem éreztem, hogy ez hiba lenne a filmben. Sőt így is, eléggé belemélyedt Iñárritu a bevándorlók világába, talán ennyire sem kellett volna, de ha már mindenképpen akarta, elég volt ennyi. Volt elég dráma így is, ha jobban megismerünk minden szereplőt (mint más Iñárritu-filmekben) akkor az már nekem, azt hiszem sok lett volna. Hálás szerep volt ez Javier Bardemnek, hiszen tényleg minden szereplő Őt segítette. Ezt a filmet tartom a mexikói rendező, legérettebb filmjének. Érdekes az egész látásmódja. Érdekes ahogy vélekedik az Életről, a Halálról, a Szerelemről, az Emberi kapcsolatokról. Egyszer meginnék vele egy sört, és elbeszélgetnék vele ;). De amíg nem leszek ilyen szerencsés helyzetben, megelégszem a filmjeivel is, amik Hál Istennek, hogy vannak!

Hatalmas pacsi a gyönyörű operatőri munkáért Rodrigo Prieto-nak és a lehengerlő zenéért Gustavo Santaolalla-nak. Nem elképzelhetetlen, hogy díjakkal is megköszönik majd nekik, mert nem mindennapi munkát tettek le az asztalra.

Az, hogy Javier Bardem mekkora színész, számomra nem volt kérdés sosem. A valaha élt legjobb színésznek tartom. Erős kijelentés? Szívesen nyitok vitát a kérdésről, azokkal az emberekkel, akik hozzám hasonlóan látták az ö s s z e s filmjét. Sok mindent köszönhetek neki és a filmjeinek. Ha Ő nem indít el az úton, hogy bizony nekem el kell mélyednem a spanyol nyelv rejtelmeiben, akkor most nem lennék itt Madridban, és ha nem lennék itt Madridban, sok álmom, ami már valóság, még most is álom lenne. Nem akarom túl személyesre venni az irományt, de túl érzékeny vagyok erre az emberre. Tisztelem és Becsülöm Őt, mint Embert, mint Színészt. Őszintén mondom, arra nem gondoltam, hogy még engem is meg tud lepni, de megtette. Olvastam vele interjúkat, sokat. Azt nyilatkozta, hogy sokat változott, úgy érzi mostmár képes olyan gyengédséggel közeledni 1-1 szerephez, amire azelőtt nem volt képes. Hát valóban… nem hittem volna, hogy még engem is meg tud lepni, de megtette. Már csak azért is nagyon vártam ezt a filmet, mert Javier például sosem alakított még családapát. Látni apaként, látni, ahogy a gyerekeivel bánik… teljesen új volt, úgy ahogy Neki, a nézőknek is.

Uxbal (Javier Bardem) a Gyerekekkel – Maramba (Hanaa Bouchaib) és Mateo (Guillermo Estrella)

Olyan erő volt ebben az alakításában és olyan, de olyan szenvedély, hogy voltak pillanatok, amikor úgy éreztem szétcsattan a mozi. Minden, de minden jelenet színvonalán tudott emelni, és végre, újra spanyol nyelvű filmben, ettől nagyobb örömet nem is nagyon tud nekem okozni. Igazságtalannak tartanám, ha nem Ő kapná meg a Legjobb férfi főszereplő Oscar-díjat (ha jelölni sem jelölik, az a világ legnagyobb vicce lenne) mert bár sok-sok alakítást nem láttam még, akiket jelölésként emlegetnek, nem tudok elképzelni, ettől erősebb alakítást. Tőle működött a film, Miatta nem érezte azt a néző, mint a többi Iñárritu-filmnél, hogy a rendező mennyire görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy érzelmeket váltson ki a nézőből. Nem kellett görcsösen ragaszkodni. Javiert megnyerte a főszerepre, megnyerte a főnyereményt.

Úgy kezdtem, hogy a Halál él. Soha egy filmben sem éreztem még ennyire, hogy mennyire közel van a Halál az Élethez. Itt ebben a filmben látni azt, ahogy gyerekek, felnőttek, csak úgy elhullanak, mint a legyek… Valami brutálisan fájdalmas és ijesztő volt látni. Rengeteg filmben látunk ilyet, szóval ez annyira nem is újdonság. De ennek a filmnek Javier mellett, a Halál a másik főszereplője. És ezt ennyire intenzíven, sokkolóan látni… ez azért brutális volt. [origo]-n írták, hogy Javier a vállára veszi a világ baját. Így van. Igazából nem tudott mit tenni. Túl sok szál fűzte össze az alvilággal, mindezt a megélhetése miatt, hogy eltarthassa a gyermekeit. Nem volt más választása, mint elmélyedni a bevándorlás-kérdésben is, természetesen ahogy a bevándorlók sorsa rosszabbodott, úgy Uxbalé is. Én ezen, (mint pl. a spanyol kritikusok igen) nem akadtam fenn. Nekem egyikből következett a másik. Hogyha azok szarba kerülnek, akikkel üzletelünk, mi is szarba kerülünk. És ha még a tetejébe halálos betegek is vagyunk…. komolyan vannak spanyol kritikusok, akik szerintem nem látták a filmet, annyi következetlen dolgot írnak. Javier alakításától persze el van ájulva mindenki, de azért a körülmények, a mellékszereplők erős lélekjelenléte (még ha ismétlem, nem is annyira kidolgozottak, mint a korábbi Iñárritu-filmekben) segítette Javier Bardemet, Uxbal karakterének a megformálásában.

Másik, aki nagy segítségére volt, ez az eddig, számomra – SAJNOS – teljesen ismeretlen színésznő, Maricel Álvarez, aki a feleségét alakította a filmben. Megkockáztatnék neki is egy jelölést, de attól tartok az Akadémia nem fog. De jelölés vagy nem jelölés, a tényen nem változtat, hogy hihetetlen nagyot alakított!! Nagyon fontos volt Uxbal és az Ő kapcsolata.

Marambra (Maricel Álvarez) és Uxbal (Javier Bardem)

Ez mondta el nekem a legfontosabb dolgot. Újra változott a véleményem a szerelemről. Rájöttem, hogy teljesen mindegy, hogy mit tesz az illető, akit szeretünk. Lehet tolvaj, gyilkos…. vagy mint ez esetben Marambra: alkoholista kurva, aki képtelen a gyerekeiről gondoskodni… mindegy milyen. Ha szeretjük, szeretjük. Csak a sorrend változik meg. Mint Uxbalnál, hogy nyilván a gyermekei fontosabbak voltak számára, mint hogy szereti az anyjukat. De ettől függetlenül, minden egyes jelenetben, ahol együtt voltak, lehetett érezni, hogy szeretik egymást. És ez engem, finoman szólva is sokkolt. Kicsit kilátástalannak érzem most a saját helyzetemet. Talán nem tehetünk semmit, ha szeretünk valakit, akkor szeretjük és kész. Mi nem tudunk mit tenni, Ő meg akármit tesz, mindegy, az érzelmek nem változnak meg. Óriási fegyvere, óriási erénye volt a filmnek ez a szál. Ez járult hozzá ahhoz is a legjobban, hogy megismerjük Uxbalt.

Meg kell említenem, hogy itt Spanyolországban, Javiernek elég rossz híre van, számomra teljesen érthetetlen módon. Erre az emberre büszkének kellene lennie, MINDEN spanyolnak, Javier nem az ellenségük, hanem a kincsük. Emlékezzünk, mikor átvette az Oscar díjat. Kinek ajánlotta? A Hazájának. Ez az ember, bár való igaz nem itt él (bár most hazaköltöztek, hogy a kicsi itt szülessen meg) nagyobb Spanyol, mint bárki.

És tegnap egyébként teli volt a mozi, mellettem egy kb. 50 éves férfi ült. A film közben 2-3 jelenetnél hangosan felzokogott, mint ahogy még sokan – megkockáztatom, hogy legalább egyszer mindenki – a moziban. Film után hosszasan bámultam még a film plakátját a mozi előtt. Megállt mellettem egy körülbelül velem egyidős (21-22 éves) fiú, szintén a filmről jött ki. Sírtunk és átöleltük egymást. Ezt, ezt váltotta ki a film az emberekből. Utána, ahogy sétáltunk csapatostól a metróig, hűvös volt. Összébb húzta mindenki magán a kabátot. Dideregtünk. Megálltunk a zebránál. Várakoztunk. Mire egy idősebb hölgy azt mondta: „sosem felejtem el ezt a filmet”. Hát igen. Helyeseltem. Minden bizonnyal én sem.

Az, hogy hány százalékot adnék erre a filmre, nem tudom megmondani. Reális értékelést nem tudok mondani. Közvetített felém olyan gondolatokat, megértetett és megismertetett velem olyan érzelmeket, amelyekre szükségem volt. Hozzátett az életemhez.

A film nem hibátlan, nem tökéletes. De mégis Biutiful.

Gonda Anita

2010. december 4.

Madrid

Minikritikák IV.

Salt ügynök (Salt, 2010)
Hiába telt el lassan két hét azóta, hogy láttam a Salt ügynököt, a pusztítóan silány minősége úgy blokkolt, hogy még most sem tudom úgy szidni a filmet, ahogy megérdemelné. Pár évvel ezelőtt még a Wanted plakátján nevettük Angelina Jolie-t, kinek kezébe annyira illett a fegyver, mint Jennifer Aniston-éba a filmszerződések. A könnyed mosolyt Evelyn Saltként pillanatok alatt törölte le arcunkról, s helyét átvette a lemondó fejcsóválás. Jolie rosszabbul járt; komplett arcjátéka a bánatos faarccal véget is ér, ezzel érzékeltetve, mennyire nem találta a helyét a forgatáson. Aggodalmát utólag megértem, de azt már kevésbé, hogy az Észvesztővel a háta mögött, az Elcserélt életekkel filmográfiáján hogy képes ennyire szenvedélytelenül és élettelenül alakítani. Persze greenbox előtt nem olyan könnyű, márpedig a Salt ügynök trükkmestereit csak vaskos idézőjelek között említhetjük, munkájuk minőségét boncolgatni pedig felesleges kopogás a billentyűzeten. A röhejes irrealitást percről percre fokozó filmben nem létezik se fizika, se gravitáció, a PG-13-as korhatárbesorolásba két horzsolás és négy csepp vér fért bele, de a mozi legmeglepőbb része mégis az, mikor tudatosul bennünk, hogy az én-pirulok-amiért-hallgatnom-kell filmzenét nem más szerezte, mint James Newton Howard.
Roppant szerencsétlen csillagzat alatt született a Salt ügynök; a trailer-en kívül minden egyes eleme egy rémálomszerű félrelépés, és egy tagadni való színre lépés a világ egyik vezető színésznője részéről.

Az egész mozi Jolie-központú, ám ő egymaga kevés, hogy támogassa a mozit.

40%


Negyedik típusú találkozások (The Fourth Kind, 2009)
Magyarországon pár nappal ezelőtt jelent meg DVD-n Milla Jovovich 2009-ben készült áldokumentumfilmje. Jovovich talán ez alkalommal bizonyította először, hogy a kifutókról vörös szőnyegre vándorolni érdemes vállalkozás volt; mi több, játéka ezúttal szórakoztató, már-már meggyőző. Hogy ki mennyit lát bele, és mennyi alapot tulajdonít a földönkívüliekről szóló történeteknek, azt ezúttal nem elemezném, az azonban tényként közölhető, hogy a Negyedik típusú találkozásokban megvan az az apró, de rendkívül fontos elem, ami megannyi filmből hiányzik: a hatás. A nem eredeti, mégis elképesztő erejű képi világ egyszerre rendkívülivé válik, az osztott képernyőmezők a mozi nyelvévé válnak, a millió szűrő használata pedig végre nem rontja a filmélményt. Az operatőri munka kiváló, az érkező autót felülnézetből rögzítő kamera külön jelentéssel ruházza fel a képsorokat. A hangok tökéletesek, vágásuk színvonalas, a filmzene pedig több, mint azt egy horrorfilmtől kívánnánk.
Ez a rendkívüli technikai háttér biztosít erős alapokat a filmhez, amit a hitelességre törekvő rendezés igényessége tovább épít, és mint az elején említettem, végül Milla Jovovich önmagához képest nagyszerű, és Charlotte Milchard kivételes játéka koronáz. A teljes mű fojtogató és megrázó légköre pedig azt a minőséget jelenti, amire horrorfilmnél szinte már nem is mertem számítani.
A Negyedik típusú találkozások valódi csemege: képkockái a munkatársak jobbra való törekvésének indexei, ráadásul megmutatkozik egyfajta igényesség is, ami mellett már nincs súlya annak, hogy hiszek vagy sem hasonlóan bizarr dolgokban.

Milla Jovovich és Charlotte Milchard hibátlanul építenek a másik játékára.

80%

*Csernák Ákos

Minikritikák III.

Ezúttal pár évvel ezelőtti horrorokról, egy tavalyi folytatásfilmről illetve az orosz Fekete Villámról olvashattok rövid összefoglaló élménybeszámolót.

Sziklák szeme (The Hills Have Eyes, 2006)
Idegen érzés volt végre egy kiemelkedő horrort látni. Rég volt már ilyenben részem, és épp ideje volt valami újat látni. A film műfaja ellenére olyan erős karakterábrázolással veszi meg a nézőt, hogy ezúttal nem a gyilkológépeknek szurkol a közönség. Itt nincs ostoba szőke, akit a nézők nagy örömére elkussoltat az ellen, nem idegesít halálra valami sablonos, szemüveges tech-őrült lúzer. A Sziklák szeme egy családot mutat be nekünk, benne ízig-vérig igaz és hihető figurákkal, akik egyszerűen nyaralni indultak. Helyette embertelen bánásmódban részesülnek, mikor nukleáris katasztrófák "szörnyszülöttei" rájuk támadnak. A családtagokat nem csak féltjük és izgulunk értük, de a lakókocsiban lezajló brutális mészárláskor a néző már szinte sorsvállalást érez. Megdöbbentő volt végignézni, ahogy a pokolnak kiszolgáltatott emberek sorra buknak el. Amit pedig a Kill Bill során már megtanultunk, akár itt is idézhetnénk: A bosszú hidegen tálalva a legjobb.

80%


The Descent - A barlang (The Descent, 2005)
Meglepődésemre folytatódott az intelligens kaszabolófilmek sora. A barlang felütésként kemény drámával indul, horrorba csak a film utolsó harmadába fordul. Ez épp elég ahhoz, hogy egyes karakterekkel kellően szimpatizáljunk, vagy épp megundorodjunk tőlük, hogy a barlangi lények támadásakor legyen kiért izgulnunk. Kiemelendő néhány filmes eszköz: a mozi elején két másodpercnyi játékidő máris négy karakter kapcsolatát jellemzi. Az ilyen pillanatokat érdemes az emlékezetünkbe vésni! Nagy jelentőség jut a hangoknak: a sötét barlangban a néző ugyanúgy elveszett, mint a karakterek, látószervünk szinte nélkülözhetővé válik, míg hallásunk halmozott szerephez jut, mikor minden kis pisszenésre, lépésre oda kell figyelnünk. A film titka az, hogy érdekelnek a karakterek. Izgulunk túlélésükért, a falmászás-jelenetben körvonalazódik a karakterépítés súlyossága. Tenyerem megizzad és kihűl, a székben tudat alatt előre-hátra dülöngélek, és szeretném a körmöm rágni, pedig már leszoktam. És a film horror mivolta ekkor még meg sem mutatkozott! A film befejezése szintén nagy horderejű és méltó a mozi addigi színvonalához. Nagyszerű mű A barlang, elismerésre méltó és élménydús.

85%


The Descent - A barlang 2. (The Descent: Part 2, 2009)
A Sziklák szeme második felvonása szimpla bőrlehúzás, sablonkarakterekkel, érdektelen rendezéssel és a hangulat hiányával. Ezért tartottam A barlang második részétől is, no meg a folytatásfilmek színvonala egyébként is közismert néhány kivételtől eltekintve. Ilyen A barlang 2. is. Az első rész után elhűlve konstatáltam, hogy készülnek még remek horrorok. A folytatásfilm már nem remek, és nem annyira nagyszerű, de bőven vállalható, szórakoztató, és hasonlóan elődjéhez: céllal és értelemmel készült. A film hangulata bekebelező, a mozi elején elejtett kisebb-nagyobb logikai bukfencek azonban könnyen kizökkentenek. Szerencsére a film további része feledteti a baromságokat. Különösen alakul a főhősök sorsa, nem kevés meglepetés ér a történetvezetés terén, és ebben a filmben is van egy olyan pillanat, amit újra meg kellett néznem. Egy összességében nem nagy teljesítményt nyújtó színésznő könnyeit nyeldesve, a reménytelenség bugyraiban erőt vesz magán, hogy egy biztató szóval megnyugtassa társait. Nem eredeti, de meglepően életszerűen van előadva. Ezt követően folytatódnak a logikai hülyeségek, amik egy idő után frusztrálóvá válnak, azonban a film végkifejlete az első részhez hasonlóan kiváló, a lezárás pedig több, mint amit kívánhatnék egy második résztől.

70%


Fekete Villám, avagy zúg a Volga (Черная Молния, 2009)
Orosz látványfilm. Ennyi elég a derűhöz: végre valami, ami talán más. És így is van. Az oroszok CGI-je közel nincs olyan szinten, hogy a nézőnek ne tűnjenek fel a látványvilág hiányosságai. A bluebox fogalmát többször is kántálhatjuk a mozi alatt, de a Zúg a Volga megmutatja, hogy talán nem is ez a lényeg. Például egy Transformers 2-vel ellentétben ennek a filmnek nem csak annyi története van, ami 12-es betűmérettel, sorkizártan kifér az A5 alapú műsorújság bal hasábjának alsó rubrikájába. További előny, hogy nem csak alaptörténete van a filmnek, hanem olyan elemekkel is operál, ami kellően felkelti és fenntartja a néző figyelmét. Nüansznyi dolgokra gondolok: néhány elejtett szó, egy-két mondat, ami különös szerepet kap a történet alakulásában. A karakterek között van eleinte szerencsétlen főhős, nagyképű barom és gyönyörű lány, a vágy tárgya. Mindez szinte már sablonos, de ez esetben épp csak tipikus. Azonosulásra való figurák, közösü... illetve nagyon bájos főhősnő (Ekaterina Vilkova), aki egy Megan Foxszal ellentétben nem műanyag eszközökkel veszi meg a férfi nézőket, hanem szolidan erotikus kisugárzásával, aki után így nem csak a főhős vágyódik. A mozi egészen a végéig képes jól építkezni és egyensúlyt tartani addig kidolgozott erényeiből, onnantól felborul a rend, végül pedig fejcsóválással kapcsoltam le a tévét, gondolván, lehetett volna ezt jobban is.

70%

További olvasnivaló:
Minikritikák II.
Minikritikák I.

*Csernák Ákos

Exférj újratöltve
(The Bounty Hunter, 2010)

Senki se számítson hosszú írásra. Jó lenne terjengősen kivesézni ennek az álakció-vígjáték filmnek kisebb-nagyobb hibáit, de... Nem éri meg.

A hollywoodi filmgyárba legsikeresebben betört jóbarát, Jennifer Aniston valahogy eddig sem kápráztatott el kivételes alakításokkal. Néhány jobban sikerült filmje mellett ott van a Kisiklottak vagy a Nem kellesz eléggé, előbbiben kiábrándító volt, míg utóbbiban szimplán fel sem tűnt jelenléte. Ha egy okot kellene keresnem, amiért elvállalhatta ezt a filmet, azt mondanám, inkább ment volna el Hajdú Péter műsorába, a színvonal ugyanis kivételesen az Esti frizbit igazolta volna.
Egyébként el tudnám képzelni, hogy Aniston egyfajta visszavágásnak szánta a filmet a Jolie-Pitt-féle Mr. és Mrs. Smith miatt. Csak ahhoz teljesíteni is kellett volna, nem igaz?
Ezúttal azonban még Anistont is alulmúlta a 300 tökös főhőse, az arcszaggatóan döbbenetes Gerard Butler, aki annyira puhány és töketlen, hogy szinte saját nemére hoz szégyent.

Megcsinálták a szerencséjüket...

Érdekes jelenség ez az Exférj újratöltve: nem elég, hogy színészi felhozatal terén a remek Christine Baranski apró mellékszerepében mindenki mást kenterbe ver, de még a film műfaját sem nagyon lehet behatárolni. A DVD-borítón persze az áll majd, hogy akció-vígjáték. Ahhoz, hogy tényleg kiérdemelje ezt a két jelzőt, a készítők jobban tették volna, ha nem olyan gyerekes szintű akciójelenetekkel rukkolnak elő, amik alatt az egyszeri néző többet ásít, mint a film többi részén együttesen. A félig sem sikerült szórakoztatás másik nagy eleme a humor volna. Elvétve valóban akad pár megmosolyogtató pillanat. Szép munka!

Több bekezdést írni feleslegesebb, mint maga a mű. Az Exférj újratöltve egy az egyben kiábrándító munka. Az egyes jelenetek szinte kapocs nélkül lógnak a levegőben, az egymást követő képsorokat képtelenek voltak egy közös láncra felfűzni. A megszokott sablonokat vérgyengén felhasználó mozi (még a kötelező pancser alak is, amely általában a humor jelentős részét szállítja, csak egy az eltorzult elemek között) nem elég, hogy már-már irreálisan buta, de közönségét is butának nézi. Ezt pedig nem kell, sőt, nem szabad tűrni.

40%

*Csernák Ákos

Rémálom az Elm utcában
(A nightmare on Elm Street, 2010)
Sajnos ez a valóság

Freddy Krueger neve fogalom. (Volt. Eddig.) Az 1984-ben született horroralak ezúttal kilencedik alkalommal jelenik meg a vásznon, mindennél színvonaltalanabb köntösben.

A remake-ek gyártása lassan külön iparággá növi ki magát, elnézve klasszikus filmek silány minőségű alig-másolatait, melyeknek már a szórakoztatás sem céljuk, de legalább az eredeti filmek eladják az újakat is. Általánosítani nem illik persze; a 2003-ban újraindult A Texasi láncfűrészes mészárlás-sorozat egész jó irányt vett fel, de a közelmúltban leginkább Rob Zombie filmnek sem nevezhető Halloween-újrája hagyott bennem kellően mély nyomokat ahhoz, hogy ne bízzak meg az álomgyár újragyártott szemeteiben.
Csakhogy mikor nyilvánosságra hozták, hogy az új Freddy Kruegert nem más, mint Jackie Earl Haley testesíti majd meg, aki az Apró titkokban olyan alakítást nyújtott, amire igazi ajándékként tekinthetünk, sikerült elhinnem, hogy ebből még kisülhet valami, és természetesen ismét beleestem abba a bizonyos csapdába.

Mikor az új rész nézése közben körvonalazódott számomra, hogy ez gyakorlatilag semmi, volt időm újragondolni az előző epizódok értékeit. Az 1984-ben készült első rész szinte már több, mint amit egy horrorfilmtől kívánnék. Jellegzetes karakterek, az egyik legviccesebb és legstílusosabb sorozatgyilkos, akit filmen láttam, minden porcikámat átjáró zene, és egy olyan rendezői igényesség, ami valódi szórakozást hoz el a képernyőkre. A hol jobb, hol gyengébb folytatások némelyike már felesleges bőrlehúzásról árulkodik, de az összkép tűrhető; a pár évvel ezelőtt elkészült Freddy VS. Jason pedig még legalább valami cél-féleséggel állt közönsége elé.

Azt viszont, amit az elmúlt másfél órában láttam, nem biztos, hogy a normalitás határain belül tudnám elhelyezni. Az egy dolog, hogy horror műfaja ellenére erősebb szívdobogás nélkül, rezzenéstelenül és ásítozva ültem végig a filmet. Ha a készítők is akarják, engem könnyen meg tudnak félemlíteni, példaként hozhatnék nem kevés horrort. De ezen túlléptem; az elmúlt idők egy-egy horrorfilmjének megtekintése alatt bőven volt időm hozzászokni, hogy a borzongás nem itt kezdődik. Az izgalom hiánya már nagyobb gond, tekintve, hogy ehhez azért nem kellene túl sok követ megmozgatniuk a készítőknek. A gyors vágásokkal, erős hanghatásokkal szemben pár horrorfilm megnézése után immunissá válik az ember, ezek után legalábbis csak ezzel tudom megmagyarázni, hogy az egyébként is igen kevés félelmetesnek szánt jeleneten csak a szemem tudtam forgatni, és volt, hogy egy mosolynál többet nem tudtam megereszteni.
Mindezt tetőzi a borzalmasan gyenge történet, a forgatókönyv, amiről ez esetben beszélni sem illik, de talán minden silányságot tetőz a színészi játék. Haley éppen még elfogadható, és ezt csalódottan kell leírnom, mert azt hittem, tőle talán még várhatunk minőséget. A főszereplő szürke kisegér azonban még inkább lefelé húzza azt, amit már így sem nevezhetünk színvonalnak. A gyilkosságok ötlettelenek, a helyszínek unalmasak, minden képkockáról árad, hogy a semmiért lett leforgatva.

Itt már az sem lényeg, hogy akár egy pillanatra megijedj.

Őszintén meghökkentem látván azt a szintet, amit egyes alkotások képesek képviselni. A Rémálom az Elm utcában nemhogy horrornak, de még filmnek is rossz vicc; a szó legszorosabb értelmében vett igénytelenséget már nem tudom kifejezni. Azért azt jó tapasztalni, hogy mindig van lejjebb, és a szánalom mint fogalom szinonimáinak száma állandó bővülésben van ilyen csapongó, mindenféle cél nélkül elkészült, értéktelen fércmunkának köszönhetően. Az első bekezdés zárójeles megjegyzését máris visszavonom: egy ennyire szokatlan igénytelenség remélhetőleg nem képes egy egész szimbólumot tönkretenni. Mindenesetre utolsó soraimnál már azt sem értem, hogy egyáltalán miért írok ennyit; úgy érzem, még egy 140 karakteres twitter-üzenet is túl nagy szívesség ahhoz, hogy ilyen gyalázatos teljesítményt értékeljek.

30%

*Csernák Ákos

Minikritikák II.

A blogban néhány hónapja már készült egy bejegyzésnyi minikritika, melyben olyan filmekről alkotott véleményeim foglaltam össze, mint az Agora, Az út, az Antikrisztus, vagy a Precious.

Ezúttal az elmúlt pár nap filmes élményeit foglalom össze, mert bár úgy érzem, mindnek érnie kell még bennem egy teljesebb képhez, mégis vétek volna kihagyni fejtegetésüket!


Chloe (2009)
Anne Fontaine Nathalie... című 2003-as filmjének remake-jét az idei Cannes-i filmfesztivál Cinéfondation szekciójának elnöke, Atom Egoyan álmodta vászonra lenyűgöző szereplőgárdával. A kétségbeesett anya és feleség szerepében Julianne Moore ragyog olyan erőteljesen, ahogyan én Az órák óta nem láttam őt. Karaktere rájön, hogy férje (a tévedhetetlen Liam Neeson) csalja őt, s megbizonyosodásképp felbérel egy prostituáltat (Amanda Seyfried egyes pillanatai kimagaslóan jók), hogy csábítsa el a félrelépett férjet. Különös kapcsolatrendszer alakul ki a film négy főbb karaktere között; a család életébe belépő Chloe felforgatja azt, ami már felbukkanása előtt sem működött. A feje tetejére állt kapcsolatok és sorsok hálója óriási erőt ad a filmnek, így az izgalom a többnyire eseménytelen történet ellenére is garantált. A fagyos kanadai légkör, a gyönyörű, mégis hidegen zord díszletek túlfeszítik a hangulatot, a film zenéje innen-onnan ismerős dallamai ellenére is fokozzák a fojtogató légkör erejét. Furcsa érzésvilággal gazdagít Atom Egoyan filmje: a nyers, csendes mindennapok közé kiválóan fűzi be a gyanú és megszállottság felkavaró érzését; minden látszólag kimért és nyugodt pillanat mögött tapinthatóan lappang valami sötétebb, nyugtalanító erő.
80%

Álcázott igazság a Chloe minden pillanata

Hold (Moon, 2009)
Duncan Jones felmagasztalt filmjét elég sokáig kerülgettem, mert borzasztóan tartottam a csalódás lehetőségétől. Visszatekintve inkább elvesztegetett időnek érzem az összes percemet, amikor halogattam művének megtekintését. A filmtől függetlenül kötelező elismerni a rendező rátermettségét: Jones teljes filmográfiája gyakorlatilag egy 2002-ben készített rövidfilmből és az itt taglalt sci-fi-ből áll. Ami itt megelevenedik, mégis sok éven át összegyűlt tapasztalat tökéletes pillanatban való mederbe terelését sejteti, épp ezért lenyűgöző egy ennyire magával ragadó teljesítmény. A javarészt egyszereplős film másik remek pontja Sam Rockwell, aki valósággal eluralja a képernyőt, jelenléte meghatározó. A történet rendkívül csavaros és sokszor kiszámíthatatlan. Persze az is lehetséges, hogy nem is akartam kiszámítani, egyszerűen csak átadtam magam az ár sodrásának és alávetettem magam Jones irányításának, ami egy ennyire pezsgő rendezésből adódóan nem nehéz feladat. A történet felkap és magával ránt, meglepő elemei igazi élményt szolgáltatnak. A 2001: Űrodüsszeia című filmre visszaemlékezve előre rettegtem Gerty robottól, akibe Kevin Spacey lehel életet. Várakozásommal ellentétben természetesen itt nem ennyire egyszerű az eset. A robot és a Rockwell karaktere közötti kapcsolat több mint érdekes, mélyen árnyalt és sokkal bonyolultabb annál, hogy egyszerű sztereotípiákra hagyatkozzunk. A film mögött álló tartalmi valóság elképesztő erejű, a vége-narráció pedig annyira emlékezetes, ami után halmozott kérdőjelek nélkül állíthatom: a Hold az egyik legerősebb, leghihetőbb és legemberibb sci-fi, amit életemben láttam.
90%

Őrület kergeti a Hold főhősét a valóságba

Arizonai álmodozók (Arizona Dream, 1993)
Nagy gondban vagyok mindannak szavakba öntésével, amit Emir Kusturica filmje nyújtott számomra. Különös, talán megfejthetetlen tapasztalattal gazdagodtam az alig több mint két óra alatt, míg a film tartott. Elvétve néhány pillanatig untam magam, és az is előfordult, hogy nem tudtam mire vélni egyes jelenetek jelentőségét; hol jókat nevettem, vagy épp mélyen repültem Lili Taylor szavaiban elmerülve, miközben megfogalmazta, hogy minden ember előbb-utóbb a saját anyja vagy apja. A kiugró filmzene egyes dallamai célegyenest vittek a katarzis felé a képi világgal kiegészülve. Ám összességében nem biztos, hogy el tudnám mondani, mit láttam. Ellenben a kavargó érzések, sőt, érzelmek sora, ami felhalmozódott bennem a film során és utána, valami olyat nyújtottak számomra, amit film még nem igazán. Tudnék definiálni néhány érzéskört, amit Kusturica érintett az álmodozás létjogosultságától a rideg valóságig oda és vissza, de nem biztos, hogy akarom. Akkor talán elveszne a varázs. Lehetséges, hogy többé e film felé sem nézek, hisz mi lesz, ha megszűnik ez a különös hatás? Az Arizonai álmodozók az a film, amit nem lenne bölcs dolog fejtegetnem, mert talán megsérülne mindaz, amit felépített bennem. Jobb, ha ezt megőrzöm magamnak, és nem akarom tisztázni sem magammal, sem mással. Ehhez hasonló élmény-alapú filmeket viszont sokat szeretnék még látni, mert épp megfogalmazhatatlanságuk adja földöntúliságukat, és bizonyítják, hogy van, amihez nem elég egy hangszer, egy vers, vagy egy festmény: bizonyos dolgokhoz mozgókép kell.

Elveszünk az álmodozásban (Faye Dunaway és Johnny Depp)

*Csernák Ákos

Az emberi százlábú
(The Human Centipede, 2009)

Remek alapötlet, semmis eredmény

Az emberi százlábú című horrorféleség április végén került Amerikában a mozikba, és általában megdöbbentő visszajelzéseket lehetett olvasni a filmről annak iszonyú aberráltsága és brutalitása miatt. A Velvet cikkéhez hasonló írások után mertem remélni, hogy végre láthatok valami teljesen átlag feletti filmet, és már önmagában a műfajtól való távol állásomból fakadóan lesz részem egy filmélményben.

Az első félidőben még reménykedtem is, bár már akkor is ráncoltam a homlokom: hol itt a brutalitás? A film első része egész jól felépített átlaghorror, bulizni induló fiatalokkal, lerobbant autókkal és egyéb elhasznált panelekkel. A feszültségteremtés legalább működött, a főszereplő Dieter Laser pedig minden eszelős tekintetével szórakoztatott.
Talán túl sokat vártam, mert nagyon számítottam a megbotránkoztató jelenetekre, minek fejében végül nem kaptam semmit. Négy percnyi emberi operáció (ezt 6 évadnyi Kés/alatt után meg sem éreztem), 10 percnyi káromkodás, minimális alapfeszültség a film során, és bizony nem kevés unalom... A Velvet-cikkben leírtakkal ellentétben én általában ásításra nyitottam a számat.

Muszáj azonban kitérnem egy jelenetre, melyben két rendőr tesz látogatást a magát Isten szerepébe helyező orvosnál. Egyedül ekkor ért valódi sokk, látva a forgatókönyv egyszerre 2, azaz két végtelenül banális idézőjeles fordulatát. Ekkor már végleg lemondtam arról, hogy filmélménnyel gazdagodjam.

Melléfogtam. Valami felrázó filmre számítottam, olyanra, mint a tavaly előtti Mum & Dad, amitől a mai napig a hideg ráz. Az emberi százlábú mindössze egy átlagos szinten mozgó horror, néhány pocsék elemmel fűszerezve, de legalább olyan végső képsorokkal lezárva, ami némiképp értelmet ad az azt megelőző másfél órának. Az egyes jelenetek alatt folyamatosan az foglalkoztatott, hogy mindezt hogyan oldották meg a forgatáskor, és a film üresjáratainak köszönhetően bőven akadt is időm ezen gondolkodni. A hype csapdájából eme bejegyzés megírásával való kikászálódásképp szeretném kijelenteni, hogy sokkal inkább tisztelem az olyan filmeket és alkotókat, amik és akik nem hivalkodnak (sokszor nem is létező) erényekkel az alkotásokat illetően, mert az ilyen fokú megvezetés eredménye talán nem is lehet más, mint elégedetlenség.
50%

*Csernák Ákos

Sky kapitány és a holnap világa
(Sky Captain and the World of Tomorrow, 2004)

Szélsőségek a középúton

Kerry Conran elég méreteset bukó képregény-adaptációja alapvető ellentmondásosságaival tartott lázban és ébren, de végeredményben nem volt képes élményekkel gazdagítani.

A darab képi világa egyszerre lenyűgöző és horribilis. A film noirt idéző beállítások és a hihetetlen játék a fényekkel és színekkel alapvető vizuális élményt nyújtanak. Kár, hogy minden képkockát erőteljesen roncsol a kiforratlan CGI-technológia. A nézőt folyamatosan zökkenti ki leplezhetetlenül gyenge animációk sora, így az élmény valahol félúton megreked, a néhol már abszolút röhejes és szégyenteljes pillanatok tarkította világ nem csak hihetetlen, de egyben hiteltelenné is válik.

A kétvégletű látványvilágot valamilyen szinten a filmzene képes az arany középút felé billenteni: a hősiesség, diadalittasság dallamai hibátlanul passzolnak a képregény-világba, de sajnos minden dallam ismerős lehet innen-onnan (kiváltképp egyéb képregény-adaptációkból), ezért "csak" hibátlan, de nem tökéletes.

Elsőosztályú számítógépes játék, vagy kellemetlen látványvilágú film?

További kizökkentő elem a Sky kapitány partnerét alakító Gwyneth Paltrow. Ő nyilvánvalóan alapjaiban taszít engem, hisz olyan alakítást még nem igen láttam tőle, ami méltó egy ilyen felfuttatott névhez, de a Sky kapitány és a holnap világa után végre teljesen letisztázódott számomra, hogy miért nem tudom őt elfogadni a vásznon. Egyszerűen nem odavaló. A rideg sznobság megtestesült alakjaként, jellemének örökös fagyosságával áthághatatlan falat emel színészet és valóság között. Minden mimikája, mozdulata totálpontosan eltervezett, megkoreografált, s épp ezért hiteltelen, amit nyújt. A tökéletes pillanathoz való görcsös ragaszkodása vezet állandó színészi félresiklásaihoz.
Paltrow kisasszony elemzésén túl érdemes megemlíteni magát a főszereplőt, Jude Lawt, aki erőfeszítések nélkül hozza, amit kell, Angelina Jolie pedig Paltrow szöges ellentéteként egy merev, férfias kapitányt alakít, akiben ott ég minden női tüzesség. Giovanni Ribisit pedig mindig élmény mellékszerepeiben látni, tehetségénél fogva megérdemelné, hogy Hollywood végleg keblére ölelje.

A Sky kapitány és a holnap világa számomra az ellentétek filmje. Túlságosan ellentmondásos ahhoz, hogy középszerűnek titulálhassuk; nem kevés hibája és szintén számos pozitívuma miatt emlékezetes félélményként tekintek rá. Rém egyszerű története, hamissága és félmegoldásai mégis az "egy a sok közül" kategória felé billentik a mérleg nyelvét: olyan valóban lehengerlő filmek, mint a Sin City és a Watchmen csettintésre küldik őt kispadra.

60%

*Csernák Ákos

Soraya M. megkövezése
(The Stoning of Soraya M., 2008)

Freidoune Sahebjam francia-iráni újságíró 1986-ban átutazóban van Iránban, s egy kisebb faluba érkezik, hogy megjavíttassa időközben lerobbant autóját. A faluban egy "elmebeteg" nő hívja el a házához, a diktafon bekapcsolása után pedig elmeséli az újságírónak, hogy az előző nap maga az Ördög szállta meg a falut. Az ember megbukott és megszűnt embernek lenni: eufóriában ünnepeltek állat módjára egy megkövezett asszony teteme felett.

A Soraya M. megkövezése még tavaly debütált a Torontói Filmfesztiválon, majd még pár további fesztivál lezajlása után gyakorlatilag eltűnt a süllyesztőben, március elején megjelent Amerikában DVD-n, azóta pedig szó nincs róla. Pedig nagyon sok szót érdemelne.

(Közép-)Európai szemmel nézve olyan rémületes utazásra hív minket a film rendezője, Cyrus Nowrasteh, ami már valahol túlmutat a rémálom érzetén. A Bábel című mozi már egyszer felfedte a kulturális különbségeket, nyomasztó világában a nomád életmód megjelenése letaglózó lehet számunkra, akik üres cincogás kíséretében azon aggódunk a legközelebbi McDonald's-ben, hogy melyik menü éri meg jobban. A Soraya M. megkövezése azonban csak egyetlen kultúrára, Irán világára koncentrál, s meghagyja nekünk a döntést, hogy az Etiópiába vágyó tini emoknak, akik úgy érzik, szenvedniük kell, mégis mennyi létjogosultsága van.

Teljes emberi megalázás egy olcsó hazugság miatt

1979-ben törvény által engedélyeztetett Iránban a megkövezés gyakorlata. Többek között azon embereket küldik halálba ily módon, akik házasságtörést követnek el. A film főszereplője, az "őrült" Zahra leül az újságíróval, és elmagyarázza neki, hogy unokahúga, Soraya hogyan jutott el odáig, hogy derékig földbe ásva, az állatként ünnepelő lakosok által körülvéve, a tulajdon apja által jóváhagyva kövezéssel küldjék őt a túlvilágra.

Megdöbbentő, és erősen kiábrándító az a kép, amit a rendező vázol fel a kor Iránjáról. Olyan kultúra szabályai tárulnak fel a képernyőn, ami elképzelhetetlennek tűnt a mai világ eltúlzott szabadság-eszméihez képest. Az iráni törvények szerint ha egy férfit megvádolnak azzal, hogy megcsalta a feleségét, a feleségének bizonyítania kell. Ha azonban egy nőt vádolnak meg házasságtöréssel, neki kell bizonyítania ennek ellenkezőjét. Erre képtelen Soraya Manutchehri, hiszen férje teljesen alaptalanul vádolja meg, így nincs is mi ellen bizonyítani. A nő nem akar válni, a férj így kihasználja a törvény adta lehetőségeket, hogy azt követően egy tizennégy éves lány lehessen az, akin kitöltheti szexuális vágyait.

Bár ehhez hasonló témánál nem tűnik annyira fontosnak a színészek fényezése, ebben a filmben ez mégis elengedhetetlen. A főszereplő Zahra-t Shohreh Aghdashloo alakítja, akit azóta jegyzünk, mióta a Ház a ködben című drámában elsöprő alakítást nyújtott. Ebben a filmben kevés szó az, hogy brillírozik, és semmit sem mond az sem, hogy tökéletes alakítást nyújt. Olyan erővel tombol, szeme és arcjátéka annyi mindent sugall, amiket szavakkal nem lehet visszaadni. Mozgása, járása, tartása és beszéde egy egész kultúrát hordoz magában. A címszereplő Mozhan Marnò így már kevésbé képes kibontakozni, de az ő játéka is több mint megrendítő. A parányi szerepben tetszelgő Jim Caviezel testesíti meg az újságírót, aki a faluból elmenekülve komplett írásműbe foglalta a diktafonra mondott szavakat, 1994-ben megjelentette a The Stoning of Soraya M. című könyvét, hogy 2008-ban filmadaptáció készülhessen a megrendítő esetről.

Shohreh Aghdashloo szemeiben egy világ elevenedik meg

És mindennél megrendítőbb, hogy ez korántsem egy egyszeri és egyedüli eset volt. Bár a mű bestseller lett; az ügy világhírűvé vált; a film csendesen, de jó pár díjat bezsebelve érkezett el hozzám nyomorult torrenten keresztül, mert a hazai megjelenés a világ vége utánra várható; és most itt írok több mint egy hónappal az utolsó bejegyezés óta a blogon, de mindezzel sajnos nem javul a helyzet sem Iránban, sem a világ más területein.
Amit számunkra nyújthat a film, az a valósághoz való közelebb kerülés, és az, hogy egónkból visszafogva talán ne a több száz dolláros iPad-jét összetörő idiótát ünnepeljük a YouTube-on, vagy hogy ne azon mesterkedjünk, meddig kell elmenni a primitivizmusban, hogy a Napiszar.com címoldalára kerüljünk, mert vannak ezeknél sokkal súlyosabb gondok, és örülhetünk, hogy egy ilyen film által egy jó nagy lépéssel távolodunk a világ hülyeségeitől.

90%

*Csernák Ákos