Something's Got a Hold on Me

A YouTube-on már teljes egészében meghallgatható a Burlesque című musical egyik száma.

Az Etta James-dal feldolgozásában Christina Aguilera untatóan visong, ami nem lenne akkora probléma, ha egész munkásságát tekintve nem erre építene minden egyes dalában (és a Burlesque előzetesében is). A zene számomra túlságosan jó hangulatot próbál közvetíteni, így kifejezetten nem az a típusú dal, aminek meg sem várom a végét, máris indítom újra.

Bízom még abban, hogy a trailerben felhasznált dal mellett nem minden más track egy dühítő félresiklás lesz (lásd: Nine), és a zenei igényességet nem csak Aguilera díszes hajlításai jelzik majd.
A zene meghallgatható az ugrás után.

Csütörtöki Cinema Italiano (+UPDATE)

A Nine-hoz fűződő érzéseimet már sosem fogom megfejteni, hisz a filmet alapvetően nem szerettem, a légköre mégis vonz. Ebből kifolyólag alkottam egy Penélope Cruz - Kate Hudson mash-upot, már csak azért is, hogy közelebbről is megtapasztalhassam a Nine vágócsapatának zsenialitását. Puzzleszerű képeik szinte vonzzák egymást, nekem pedig épp "csak" helyre kellett őket tennem a vágóprogramban. Bár nem tagadom, fáradtságos munka volt, mégis jó érzéssel írom ezt a bejegyzést.
A videó megtekinthető az ugrás után.

"Csak júniusig tart"

Emlékezetes filmes pillanatokat felölelő bejegyzéseimben eddig jó hangulatú, mozgalmas filmjeleneteket tettem közzé. Éppen időszerű egy kevésbé felvidító szcénát linkelni, mégpedig a Kétely című kamaradrámából.
A millió kérdést felvető egyházi filmről itt írtam bővebben, külön kiemelve Viola Davis elsöprő játékát. Davis néhány perces szereplésével teljesen felforgatta a Kétely menetét, megdöbbentő sorait hallván a nézőben olyan érzések kavaroghatnak, amit röviden úgy hívunk: katarzis. Valószínűleg a remek szövegkönyv is hozzájárult ahhoz, hogy egy életre bevéssem emlékezetembe az alább látható képsorokat, de tény, hogy Viola Davis hibátlanon túlmutató játéka mindent felülmúlt.
A számtalan értelmezésnek okot adó, a lelki világot teljesen felkavaró jelenet spoileres elemeket tartalmaz, így a videóra kattintást azoknak ajánlom, akik legalább egyszer már látták a Kételyt.

Kapcsolódó bejegyzések:
Chicago - All That Jazz
Kabaré - Mein Herr
Kilenc - Cinema Italiano

*Csernák Ákos

"Cinema Italiano"

Bár a Kilenc című musical sokkal jobb volt addig, míg nem láttuk (a remek teaser és az októberben internetre felkerült két észbontó zeneszám rengeteg ígéretet hordozott magában), egyes jelenetei önállóan is kiválóan helyt állnak. A Kate Hudson által előadott Cinema Italiano a film egyik ritka momentuma, amikor a koreográfia és a zene, az operatőri munka és az epizódszerű cselekmény remekül vegyül. Bár a '60-as éveket idézni próbáló musicalbe abszolút nem fér bele egy ennyire kommersz szám, érdekes módon működik. Kate Hudson pedig megannyi félresiklott produkció után megmutatta, ha megerőlteti magát, könnyen elvarázsol látványával és tehetségével egyaránt.

Kapcsolódó bejegyzések:
Chicago - All That Jazz
Kabaré - Mein Herr

*Csernák Ákos

"Csak tánc és jazz!"

Ha indítanék a blogban video-rovatot (márpedig miért ne), akkor bizonyára olyan filmes anyagok kerülnének be, mint a Chicago nyitójelenete.
Ezzel a rendkívül fontos jelenettel egy csapásra eldőlt, hogy a Chicago az évtized azon alkotása lesz, melyre sallang nélkül mondhatjuk: musical. A videóban az is bebizonyosodik, hogy Catherine Zeta-Jones valódi színésznő, ami azért nagy szó.
Jones kikötötte a casting során, hogy csak akkor szerepel a filmben, ha ő adhatja elő az All That Jazz-t, levágatta a haját, hogy még az ellenszenves nézők (valljuk be, sokan vannak) számára is megkérdőjelezhetetlen legyen, hogy ő táncolja végig az összes jelenetét. A radikális lépések következménye egy talán nem megérdemelt Oscar-díj, egy karrier félbetörése, de a jó oldalát tekintve itt van egy zseniális táncjelenet kiváló koreográfiával és valódi színészi teljesítménnyel, valamint olyan káprázatos operatőri munkával és világítással, amit én filmen azóta sem láttam. Ha valaki igen, azt megkérem, hogy értesítsen. Addig pedig... Csak tánc és jazz!

*Csernák Ákos

Golden Globe 2010: legjobb eredeti filmdal

A január 17-én esedékes Arany Glóbusz-díjátadóval kapcsolatban már bőszen folynak a találgatások a különböző fórumokon, sok filmrajongó már saját listákat állított fel a lehetséges nyertesek felsorolásával. Hasonlóképp tettem én is, s az én tipplistámat hamarosan elérhetővé is teszem a blogon, közben várva az olvasók saját véleményét is.

A találgatásokra és véleménynyilvánításra talán a filmzene-vonatkozások a legalkalmasabbak, mert azok hazai késése miatt nem kell forrongni; egyszerűen elérhetők és ki-ki eldöntheti magában, melyik áll a legközelebb szívéhez.

Íme a legjobb dal jelöltjei pár sor személyes kommentárral (a címre kattintva pedig a számhoz vezető link):

I WILL SEE YOU - Leona Lewis (Avatar)

James Horner innen-onnan és saját munkásságából összelopkodott filmzenéjének egyik tetőpontja a csodás Leona Lewis átlagba zuhanó munkája. Az I Will See You valószínűleg, de inkább remélhetőleg csak azért kapott jelölést, mert nyerni úgysem fog, ami ugyanis kihallható a dalból, az a némi déja-vu érzettel kiegészített Titanic-dal, a világszerte ismert My Heart Will Go On, ami igazi fogalom, egy dal, amit egész egyszerűen mindenki ismer. Nos, ez nem lesz igaz Lewis dalára. Megvolt, meghallgattuk, ennyi. Léphetünk tovább, mindenféle élmény nélkül.

WINTER - U2 (Testvérek)

A Testvérek című filmdrámáról még nem sokszor esett szó a blogban; a sokat ígérő alapsztorit egy tényező biztosan magasabb szintre emeli: a hamisítatlan U2-életérzés, mely teljes erővel sugárzik a Winter című dalból. Néhány más jelölttel ellentétben ennek a számnak van lelke, és minden dallamából kiérződik, hogy nem azért készült, hogy legyen; hanem, hogy adjon valamit.

THE WEARY KIND - Ryan Bingham (Crazy Heart)

2010 The Westler-e. Country, kérges, feledhetetlen énekhang, óriási élmény. Adja magát a dallamok mögött megbúvó fájdalom, és a felemelő érzet, hogy ez az egyszerű, szomorkás dal aranyozza be az ember napját. Megunhatatlan zenei csoda.

CINEMA ITALIANO - Kate Hudson (Kilenc)

Teljes rejtély, hogy a Kilenc háza tájáról miért nem Marion Cotillard Take It All című lehengerlő száma került a jelöltek közé, hiszen Marion tud énekelni, a Take It All pedig megrázó és igazi érzelemskálával tarkított zeneszám. Ellenben Hudson nem tud énekelni, a Cinema Italiano pedig remek, fülbemászó popdal, de hatást maximum Daniel Day-Lewisra gyakorolhat, aki a film során Hudson karakterét is magáévá teszi.

ALL IS LOVE - Karen O. (Ahol a vadak várnak)

Mivel a filmről való áradozásomat minden nap ki kell élnem, ezúttal a Karen O. számával fejezem ki végtelen hálámat azért, hogy ez a film elkészült és él. Az All is Love minden, ami jókedv, odaadás, hála, szeretet. S ne tűnjön írásom egy ajtókon kopogtató vallási felekezet reklámszövegének, de ez a zene számomra azt képviseli, amiért érdemes hallani, aminek érdemes figyelmet szentelni és amit élmény átélni.

Képzeletbeli voksomat már leadtam, most már jöhet az izgulás és az, hogy mennyire lesz idén lehetőleg objektív a szavazógárda. Persze egy-egy zeneszámhoz olyan személyes élmény társulhat, ami mellett képtelen az ember elfogultság nélkül ítélni, de visszatérve a filmzenei albumokhoz az Ahol a vadak várnak zenéjének díját csak egyetlen opponens veszélyeztetheti: az A Single Man bravúros filmzenéje. Kettejük harca érthető volna a Golden Globe-on és az Oscar-on egyaránt; csak aztán nehogy ismét az eredetiség hiányában szenvedő, de legalább mindenki számára befogadható kerüljön ki győztesként.

*Csernák Ákos

Nine filmzene

Számtalanszor volt róla szó a blogban, s a cikksorozat pár hete már véget ért, mindez azonban nem azt jelenti, hogy a Nine-ról többé egy szó sem eshet. S ha már december 15-én megjelent online a filmzene (boltokban 22-től kapható), akkor talán beillik a Filmzene-rovatba egy nem feltétlenül pozitív írás a végeredményről.
A Nine-hoz a nem egyöntetűen dicsérő filmkritikák ellenére is sok reményt fűzök, de a következő sorok lehetőleg elfogultság nélkül állnak majd ki a zene mellett vagy épp azellen.

A score nagy előnye, hogy a hallgató minden egyes zeneszámban találhat magának kellően emlékezetes és fülbemászó dallamot, elég csak a Be Italian csörgődob-részére, vagy a Day-Lewis által énekelt frappáns dalok kellemesen lüktető világára gondolni. Valóban minden dalban, még a szerintem leggyengébben sikerült A Call from the Vatican-ban is megtalálhatja a hallgató azt a pár pillanatot, ami valóban az emlékezetesség szintjére emeli az adott számot.

Az összes dalról elmondható, hogy önmagukban megállják a helyüket, de sajnos hiányzik az a lánc, amire közösen felfűzve ezen számokat megszületne a kohézió (gondoljunk csak a Chicago csaknem tökéletes filmzenéjére!). Néhány dal tüzesen olaszos, más erősen képviseli a klasszikus musical-vonalat, a következő túlságosan is populárisra sikeredett: egymás után halljuk egy fülledt kabaré dallamvilágát, a könnyedség, a könnyelműség és a sötét hangzásvilágot, de mindez egyáltalán nem alkot egységet, hisz nem férnek meg egymás mellett. Közös vonások mindössze a nyitó- és zárószámban, illetve a Sophia Loren által énekelt Guarda La Luna-ban hallhatók.
Hogy ez a filmre mennyire nyomja rá a bélyegét, még kérdéses, de az albummal a fő probléma, hogy nincs egységes stílusa, s lévén musicalről van szó, esélyes, hogy mindez magával rántja majd a filmet is.

Felemás érzésekkel hallgatom a zenéket és írom ezen sorokat. Minden track egy külön érték, és nem akármilyen zenei élmény. A My Husband Makes Movies tökéletes harmóniában és szép váltásokkal jut el szerényen kedves atmoszférából egy sötét, súlyos hangzásvilágig. Azonban az összefüggés, az ív teljes hiánya csalódást okoz az egész albumot tekintve. Önmagában kiváló, egységben tekintve kiábrándító.

Az azonban mindenképp megdöbbentő, hogy a Kate Hudson által énekelt szám egy fapados, teljesen hamis és élvezhetetlen, azaz eredeti verziója kerül be a filmbe, s az itt hallható változat, amit számítógépes trükközéssel élvezetessé tettek a készítők, mindössze egy pluszként szerepel az albumon. A többi extra dalnak pedig végképp semmi de semmi keresnivalója egy musical-albumon...

70%

*Csernák Ákos

Avatar filmzene

Azt már talán az eddigi filmelőzetesek is jelezték, hogy az Avatar mégsem fogja megváltani a világot, s nem a Messiás képében tárul a nagyérdemű elé. Azért lemondani nem kell a filmről, sőt, nem szabad, hisz valószínűleg példátlan (bár szerintem még mindig túl meseszerű) képi orgiában lehet részünk.
Az Avatar poszterei, a Leona Lewis által énekelt dal és egyéb anyagok átlagszerűsége mind-mind azt jelzik, inkább csak vizualitásában nagyszerű film fogad majd, és a világmegváltó titulus valószínűleg csak a bevételek terén valósulhat meg. Az Avatar filmzenéje a sorba beállva a fentieket erősíti meg.

A 80 perces score-t annak a 7 Oscar-díjra jelölt James Hornernek köszönhetjük, aki a Titanic My Heart Will Go On című számával minimum a fél nézőteret megríkatta annak idején, de a Ház a ködben, A rettenthetetlen vagy az Apollo 13. és az Egy csodálatos elme zenéje mind az ő fejéből pattant ki.

A legújabb szerzeményt tekintve a játékidő és az impozáns címek önmagukban sokat ígérnek. Talán túl sokat is. Hisz akárki, aki annak idején bedőlt a moziba a Titanicra és hallotta felcsendülni a Céline Dion által énekelt My Heart Will Go On-t, az az egész Avatar-albumot régi ismerősként köszöntheti majd, hisz a fent említett szám hangzásvilága egy az egyben végigksíéri a score-t. A régi új köntösbe öltöztetése eleinte nem tűnik zavarónak, de mikor az album közepe felé is Kate Winslet és Leonardo DiCaprio egymásba kapaszkodós-érzelemdús jelenete ugrik be, az már több mint déja-vu.
Persze ostobaság volna innen-onnan lopkodásról beszélni, hisz ezek a pillanatok egytől egyig Horner stílusát idézik. Érdekes azonban, hogy többször asszociálhatunk arra a filmzenére, mely az Avatar trailerét is végigkísérte: A sziget frappáns zeneisége szintén többször köszön vissza az albumon. Nem idegesítő módon, de kellő ráhatással jelzik a nagyérdeműnek, hogy ezeket a dallamokat bizony nem egyszer hallottuk már.
Persze akad bőven szép momentum a zenében, hisz Horner képes számtalan olyan értékkel felruházni művét, mely önmagában is óriási szórakozást nyújt a hallgatónak, képekkel párosulva pedig biztosan sokkal emlékezetesebbé válnak ezen dallamok, mint önállóan. A dallamokból egyértelműen kicsengnek a hatalmasság, mélység, monumentalitás hangjai (ám hangsúlyozom, ez a zenében, nem pedig a zenére jellemző!). Roppant szórakoztató 80 perc, tempós hangzásvilág, izgalmas és végtelenül hangulatos szerzemény, mely garantáltan hosszú hetekre, hónapokra leköti majd a filmzenére éhes embereket. Nem marad el a minden veszélyt felvonultató tetőpont, ugyanakkor az érzelmesebb számok is megférnek és nem hajlanak feleslegességbe.

James Horner "erősen jó" filmzenét készített. Ez egyben csalódás de öröm is. Sajnálatos az általános, megszokott (átlagos?!) dallamok túlsúlya, az egyértelmű főtéma hiánya egyenesen kizárja a "fülbemászó" jelző használatát. Horner kevesebbet mutat az egyéni dallamvilágból, így teljesen megfoszt attól az örömtől, hogy bármilyen dallam elsőre megragadjon és lüktessen bennünk. Megbújik benne a monumentalitás lehetősége, de maga a teljes mű nem válik kiforrottá.
Ugyanakkor alkotása szép és egy sajátos értelemben véve teljes. Néhány dallam - főként az album elején - felfrissítik az egész légkört, s elérik azt, ami az egész albumot kéne, hogy jellemezze, hisz akkor egyértelműen megvalósult volna a teljes zenei világ megteremtése. Így azonban még Leona Lewis dalára is csak egy második My Heart Will Go On-ként gondolhatunk...
75%

Összehasonlításképpen az előző filmzenei bejegyzés tárgya, az Elizabeth zenéje a maga egyszerűségével és nem nagy babérokra törésével sokkal több fülbemászó és maradandóbb dallammal szolgál, mely már valódi zenei élményt jelent.

The Road filmzene

Az út című posztapokaliptikus dráma-sci-firől már szeptember végén tettem említést a blogban, de akkor mindössze érintőlegesen írtam róla, holott bizonyára megérdemelne bővebb kifejtést is.
A Cormac McCarthy (Nem vénnek való vidék) könyvéből készült mozit a díjszezon egyik biztos résztvevőjeként tartják számon, bár meglehetősen vegyes kritikai fogadtatásban részesült a különböző filmfesztiválokon: hazai kritikusaink például elégedetlenkedtek, míg más vélemények szerint John Hillcoat roppant erős és hatásos filmet készített.
A történet egy világégést követően az életben maradásért küzdő apa és fiú sorsát követi nyomon, de a film - egyébként roppant hangulatos - előzetese sokkal több aspektust ragad meg: a trailerből ítélve főhőseinknek nem csak az új világgal kell megküzdeniük, de az állattá korcsosult kannibálokkal is szembe kell szállniuk, mindez pedig a saját erkölcsi világrendjük felborulásához vezethet.

Charlize Theron Az útban

Ezt a sokrétűséget önmagában a filmzene már nem adja vissza. Az album első felében dominál a zongora és hegedű, melyből árad a személyes hangvétel, illetve az, hogy a zenével együtt nyilván a film egy-egy egyéni sors kibontására törekszik. Mielőtt elbóbiskolnánk a zenehallgatás kellős közepén, a lemez második fele sokkal több izgalmas tétellel rukkol elő, mintha az érzelgősség létjogosultságát megkérdőjelezné a veszély és a tragédia állandó lehetősége. Ez a hangulatváltás nagyon jól funkcionál, de összességében még így sem lenyűgöző a kép. Amit rettentően sajnálok - tekintve a film előzetesét és alapsztoriját - az az, hogy a zene összességében nem eléggé borúlátó, a képanyagokból kirajzolódó mocskos, sáros, füstös és taszító világnak nyoma sincs a zenei tételekben. Ráadásul az egész albumot átfogja az optimista hangulat, ami nem feltétlenül áll jól egy világégés következményeire koncentráló film esetében függetlenül a történet végkifejletétől.
Önmagában pedig egy számot sem tudnék kiemelni, ami megragadott volna és amiért érdemes volna ismételten meghallgatni a szerzeményt. Kiemelni a 12. track-et, a The Journey-t tudnám, amiben felcsendül a fő téma és igazi légkörrel rendelkezik. Továbbá a harmadik, The Road című szám is a maga fátyolos, elégikusan szomorú légkörével azt a szintet teljesíti, ami akár az egész albumot is jellemezhette volna.
Azonban a helyzet még így is felemás. Önmagában tekintve egy tisztességes, de korántsem megkapó és végképp nem bekebelező filmzenét hallottam. Remélhetjük, hogy a filmmel együtt jobban megállja majd a helyét, de így - posztapokaliptikus légkör teljes mellőzésével - egy félresiklásról beszélhetünk. Ha pedig tévedek, és éppen a zene örökíti át hűen a mozi légkörét, akkor jobb, ha minél előbb lemondok arról, hogy Az útban egy sötét, kilátástalan és embertelen világot ismerhetek meg.
60%

Az [origo] filmklub cikke itt olvasható a filmről: szerintük a The Roadhoz egyáltalán nem kellett volna filmzenét gyártani.

*Csernák Ákos

Elizabeth: Az aranykor filmzene

Lassan időszerűvé válik a blogban külön kategóriába sorolni a filmzenékről készült írásaimat, ami bár nem határozza meg a blog fő arculatát, mostanában mégis több bejegyzés születik a különböző soundtrackekről.
Ráunva a számtalan zseniális, de idővel unalmassá váló filmzenére, ezúttal egy 2007-ben készült történelmi filmhez komponált zenét szereztem meg. Általában véve mindig az újabb filmek zenéiről írok, de ezúttal kivételt kell tennem: az Oscar-díjas A. R. Rahman kottáiból fülsértően jó zene született, ami fölött lehetetlen közönyösen napirendre térni.

Az Erzsébet királynő alakja köré szerveződő mozi szikrázó miliőjével és az állandóan lehengerlő Cate Blanchett-el rengeteg értékes pillanatot tartogatott nézője számára, azonban a kosztümök, a gyönyörű tájak mellett kissé háttérbe szorult a film egyik legerősebb pontja, mely a sziporkázó dallamokban rejlik.
A filmzene minden pillanata előrevetíti, hogy a film érdektelenségbe fulladása kizárt: a finoman, de erélyesen lüktető dallamok egy percig sem hagyják nyugodni a nézőt/hallgatót. A történetvezetéssel párhuzamban a filmzene is egyre sötétebb világokba húz, a Horseback Address című trackben pedig visszavonhatatlanul megjelenik a kockázat, az ellentétek egymásnak feszülése, ami az azt követő számban, a Battle-ben csúcsosodik ki.
Craig Armstrong és Rahman zenéjének óriási előnye, hogy nem marad el a tetőpont, illetve a fülbemászó főtéma különböző variációkban újra és újra megjelenik mindig más érzéseket, gondolatokat közölve.
A szerzők sikeresen aknázták ki zenéjük lehetőségeit: az Aranykor nem feltétlenül tökéletes, ellenben hibátlan filmzene, érzések és érzelmek tárháza, mely sikeresen körbeér, de közben nem felejt el kiteljesedni.
Több számban, többek között az utolsóban is felcsendül az a dallam, amely végleg felhelyezi a filmzenére a koronát és kiteljesítik a teljes filmzenét: ezek a Méltóság hangjai.
90%

Csernák Ákos

Agora filmzene

Alejandro Amenábar eddig nem túl nagy, de annál impozánsabb filmográfiával büszkélkedhet: a Nyisd ki a szemed, a Más világ és a Belső tenger után tehetsége megkérdőjelezhetetlen, s egyben válasz arra, hogy miért érdemes odafigyelnünk legújabb filmjére.

Az Agora legnagyobb hibája, hogy még semmiféle premierdátum nincs kitűzve sem az Államokban, sem itthon. A Cannes-i kritikusok szerint minden idők egyik legerősebb egyházkritikájával élő alkotás október 9-én debütált Spanyolországban, november 26-án pedig Izraelben kerül bemutatásra. Ezen helyszínek tudatos megválasztása után már csak az a kérdés, hogy az amerikai dátumot mikor tűzik ki - ettől függ ugyanis, hogy a film képviseltetheti-e magát a következő Golden Globe- és Oscar-díjátadásokon.

A spanyolországi premiert követően már elérhetővé vált Dario Marianelli filmzenéje, akire személy szerint istenként tekintek fel. 2007-ben ugyanis a Vágy és vezeklés című mestermunkához olyan muzsikát komponált, ami markánsságával sikeresen érte el a filmzene eredeti rendeltetését: a mozgóképpel kiegészülve egészen új szintre emeli a mozit.
Hogy ugyanez megtörténhet-e az Agorával is, a film megtekintéséig nem jelenthető ki.
Addig is önmagában a hozzáírt zenéről.

Marianelli talán egyetlen hibája a művel kapcsolatban a markáns téma megálmodásának hiánya. Míg a Vágy és vezeklésen ilyen-olyan formákban végigível az írógép-kattogás, ezzel is összefonva a film egyes jeleneteit, az Agora esetében a szerző inkább a monumentalitásra törekedett.
Marianelli soha nem hallott feszültséget teremt az albumon. Parázsló dallamai nem engedik el a nézőt, a mély, tempós hangoknak valódi súlyuk van, nagyon erős lüktetést kölcsönöznek a zene világának. A szerző legújabb zenéje egyértelműen közvetíti, milyen korban játszódik a mű: süt róla a történelmi íz, az ókori miliő. Marianelli mindezt zseniálisan fonja egybe egy bizonyos egyházi témával, mely egyre inkább elhatalmasodik az album felett, majd a kettő vegyül - jelölve a film vonalát.

Marianelli mintha összeálmodta volna az ókort a középkorral. S tette mindezt kiemelkedően, felesleges érzelgősség nélkül, abszolút hatásosan. A fülbemászó főtéma hiánya talán ijesztőnek hat, de a teljes albumot tekintve enélkül is megállja a helyét az Oscar-díjas zeneszerző műve. Néha azonban megidézhető benne a Vágy és vezeklés, és pár dallam egyébként is ismerős lehet innen-onnan, de jószerével képes mellőzni a giccset és sablont. Mindenesetre bízzunk benne, hogy a filmmel kiegészülve az élmény teljesen elhatalmasodik majd felettünk, és ez a monumentalitás még inkább kicsúcsosodik!

75%

*Csernák Ákos

Ahol a vadak várnak filmzene

Tavaly ilyen tájt a blog tele volt filmzenékről szóló cikkekkel, s attól tartok, ez most sem lesz másképp. Ennek oka végtelenül egyszerű: a késő ősszel/télen debütáló, általában az Oscar-díjra hajazó filmek iránti mérhetetlen kíváncsiságomat legegyszerűbb módon (s leghamarabb!) a filmzenei albumokkal tudom kielégíteni. Most, hogy lassan kezdetét veszi az idény, valószínűleg több bejegyzés fog születni az érdemi muzsikákról.
Elsőként itt is van a Where the Wild Things Are című szupernek igérkező gyerekfilm zenéje, melyért Karen Orzoleknek mondhatunk óriási köszönetet.


Az amerikaiak egyik kedvenc gyerekkönyvéből készült film - mai viszonylatban tekintve! - elég tipikus történethez nyúl: egy rosszcsont kisfiú történetét meséli el, aki magányában egy álomvilágot teremt; egy furcsa élőlények lakta erdőt, ahol maga Max az uralkodó...
Ugye rögtön beugrott a Híd Therabithia földjére és A faun labirintusa, sőt még száz másik hasonló történetből építkező film? Ezek az alkotások ha sztorijukban sok hasonlóságot is mutatnak, erősen elkülöníthetők stílusuknál, koncepciójuknál fogva, és ugyanezt várjuk októberben Spike Jonze-tól is. Hogy az egyediség terén milyen utat járhat be a film, azt a zene gyönyörűen előrevetíti.

Egyszerűen fogalmazva az album nem több egy kisebb gyereksereg dúdolásánál, akik még azt is bebizonyítják, hogy rendesen megtanulták a betűzést az iskolában, s Karen O. mindezt kellemes zenei aláfestéssel egészíti ki (ráadásul néhány taktus kifejezetten emlékeztet Scarlett Johansson Anywhere I Lay My Head című albumának pár zenéjére).
De ennél az egyszerűségnél itt sokkal többről van szó. Ebben a zenében van valami lenyűgöző íz, egy különös miliő. Hallgatásakor fülünkbe szökik a játékosság, elménkbe a gyerekkor megannyi szép pillanata, lelkünk megtelik azzal a gyermeki érzelemvilággal, amitől az idő haladtával egyre távolodunk. Ez a zene zamata: halljuk az érzelmeket, érezzük a szeretet, bánatot, vigaszt, felüdülést. Körbevon ez a különös világ, elragad arra az egy órára, amíg meghallgatjuk.
A Where the Wild Things Are zenéje a zsenialitás határát súrolja: az album lehetőség gyermekkorunk visszaálmodására, ez a cikk pedig remélhetőleg eszközévé válik annak, hogy minél többen létre hívják ezt az elérhetetlennek tűnő érzelemegyüttest.
90%

*Csernák Ákos

Bruce Springsteen: The Wrestler

Időhiány miatt most sajnos csak egy rövid irományt tudok összetákolni. Ezt kihasználva szeretném megosztani a blog olvasóival az egyik Golden Globe-jelölt filmdalt, ami szerintem az év legjobbja: Bruce Springsteen - The Wrestler című számáról van szó.
Én nem vagyok hozzászokva az olyan zenékhez, melyek alatt énekelnek - de ez most megtörte nálam a jeget. Ez a szám egyszerűen SZÉP. Akár érted a szövegét, akár nem, akár várod a filmet, akár nem, akár a te stílusod a zene, akár nem, a hallgatása valahogy beleivódik az emberbe. nyomot hagy, megérint.
Egyszerű szám, de annál érzelemdúsabb és hatásosabb.
Mindenképp érdemes meghallgatni, ha szüksége van az embernek öt perc harmóniára.

*Csernák Ákos

Zeneterápia: Készülődés a várós filmekre...

Az ősz végétől nagyjából tavasz elejéig terjedő időszak a filmvilágban mindig a komolyabb, művészibb filmek tarolásának időpontja. Én is abszolút erre az időszakra vagy kihegyezve, viszont mire kis hazánkba elér egy jó dráma (kisebb városokba meg pláne), addigra jön ismét a blockbuster-ek időszaka.
Épp ezért úton-útfélen, interneten, újságokban mindig próbálok információkhoz jutni a várós filmekről. Most éppen néhány ígéretes mozi filmzenéjét szereztem meg, meghallgatásuk után pedig többnyire még magabiztosabban várom a filmek külföldi DVD-megjelenését, bár nem volt csalódásmentes ez a kitekintés sem.

Frost/Nixon

Az Amerikában december 5-én megjelent Frost/Nixon a '70-es évek politikájába röpíti nézőit, és a hírhedt amerikai elnököt, Richard Nixon-t spécézi ki magának. Ron Howard (Egy csodálatos elme) rendezésében a Watergate-botránnyal kapcsolatos interjúsorozatot láthatunk.
Illetve egyelőre csak hallhatunk. Az interneten megjelent filmzene Hans Zimmer kottáinak hála engem csak még inkább erősített abban, hogy a Frost/Nixon egy remek mozi lesz!
Az egész hanganyagra jellemző a stresszes, kíméletlen és sejtelmes stílus. Már az első szerzemény, a Watergate sugallja, hogy itt bizony harcról, mégpedig eszmék, gondolatok ütközéséről lesz szó. Feszített tempójú, merev, zaklatott hangvételű, de rendkívül stílusos és hangulatos zene: élmény hallgatni!
Nehéz lenne különbséget tenni a track-ek között, ha ki kellene emelnem párat, az egyik rögtön az első, a Watergate című szerzemény lenne, illetve a 9. szám, az Insanely Risky. Ebben a két számban ütközik ki leginkább az album alapvető hangvétele. Emellett hallhatunk még TV-műsorok főcímét idéző szerzeményeket, és ahogy haladunk a számokkal, egyre inkább jellemző a durvább hangvétel. A Hello, Good Evening And Welcome; a Pardon The Plehibits és a Beverly Hilton a fent említetteken kívül az album legkiemelkedőbb darabjai.
Többnyire az összes szám követi a fent említett stílust, viszont néhol a zene kisiklik. A 8-as track, a Frost Despondent jellemtelenül próbál felvenni egy érzelgős stílust, valószínűleg igazodva ezzel a film megfelelő jeleneteihez. Másik gyengepont a 10. szám, a Cambodia, ami szintén elüt a zaklatott hangvételtől, és egy érzelmesebb szálat próbál megragadni.

Egy külföldi oldal azzal bírálta az albumot, hogy nagyon díj-orientált az egész, és épp ezért 60%-al jutalmazta a cikkíró a zenét. Nos, természetes, hogy Hans Zimmer a díjakra is ráhajt, számomra viszont egy izgalmas és élvezetes, semmiképp sem felejtős anyag, ezért 85%-al jutalmazom. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a tempós, feszült, mégis tartalmas filmzenéket!
Azért remélem, a stáb, élén pedig Hans Zimmer lefutott néhány tiszteletkört a zseniális Clint Mansell-nél, ugyanis a film előzetesében többször is felcsendül a Forrás zenéje, a Death is the road to awe.

Benjamin Button különös élete
2008 egyik legvárósabb filmjéről már írtam pár sort itt a blogban. És már akkor is írtam, hogy a trailer alatt felcsendülő zene nekem nagyon nem jött be. Most már megbizonyosodtam: erre a filmre nem a zenéje miatt fogunk megemlékezni...
Alexandre Desplat korábban a Színes fátyol zenéjével elhappolta a sokkal inkább Clint Mansell-nek a Forrásért kijáró Golden Globe díjat. A Színes fátyol zenéje még viszonylag szép, a film alatt remekül működött, de inkább csak a főtéma az, ami rendkívül megragadó.
A Benjamin Button különös életének zenéje viszont vérgyenge. Lehet, hogy film alatt majd jobban fog csengeni, önállóan hallgatva viszont Desplat egy zavaros, stílustalan, jellegtelen munkát tett le az asztalra, ami semmiféle maradandó élménnyel nem szolgál. A déja vu érzése többször is elkapott, ugyanis nem egyszer felcsendült bennem Dario Marianelli Oscar-díjas zenéje a Vágy és vezeklésből. Itt is jellemző néhány szám esetében egy fátyolosabb, érzékibb hangvétel. Ezenkívül karácsonyi a stílusa az egész albumnak, ami többszörösen rossz fogás volt: először is a film műfaja háborús dráma. És csak a karácsonyi megjelenés miatt ünnepi hangokat csempészni a hanganyagba???
Egy számot sem tudok kiemelni, ugyanis mind érdektelenül süllyed el a zenerengetben, és bár az összes track "kapaszkodik", egyik sem érint meg egy magasabb érzelmi síkon, mind csak erőtlenül rúgkapál. Mintha füldugóval hallgattam volna. Semmi emlékezetesség, semmi élmény. Remélem, a film alatt jobban fog működni a dolog, mert így natúrban hallgatva az egész semmis és közhelyes.
50%

Vicky Cristina Barcelona
Ettől féltem a legjobban, ugyanis Woody Allen barcelónai kirándulása azért megkíván némi spanyol temperamentumosságot. Bennem ez utóbbi abszolút nincs meg, a különböző előadók munkája viszont magával ragadó és hangulatos! Egy csapásra megteremti azt az utánozhatatlan életérzést, a spanyol légkört, amivel szemben senki sem képes passzív maradni. És akár közel áll hozzánk a spanyol zene, akár nem, ez az album egy remek dobás volt, csípőből idézi meg a spanyol világot, és ha nem is nyújt maradandó élményt (legalábbis azok számára, akik távol állnak az ilyen zenéktől), mindenképp egy többször hallgatós, szenvedélyes score. Érdemes tenni vele egy próbát! Ezek után méginkább várom a filmet!
70%

Changeling

Sajnos ez sem az lett, amit vártam. Clint Eastwood mindig is egy rendkívül sajátos stílusban adta elő minden produkcióját. Az Elcserélt életeket nemcsak rendezőként, hanem zeneszerzőként is jegyzi. A filmzene így első hallgatásra sajnos lapos és rendkívül passzív! A kényes alaptörténet és a remek trailer után egy sokkal borúsabb, depresszívebb és zordabb zenét vártam, ennek ellenére az album tele van erős érzelmi töltetű és bizony sokszor már túl érzelgős, néhol csöpögős track-ekkel. Az egyetlen, ami elsőre megfogott benne, az a régi idők felidézése, ami telitalálat volt. Ráadásul az egész albumon átível egyfajta idilli, álomszerű vonal, ami a legkevésbé sem passzol a súlyos alaptörténethez... Egyetlen kiemelkedő szám, ami tényleg elüt a kissé sablonos főtémától, az a 10. track, az I Won't Sign In.
Aztán lehet, hogy csak innen tűnik egy olyan zenének, ami egyáltalán nem tükrözi a film témáját, lehet, hogy csak ez az "eastwoodi" megtréfálás az, amiért nekem az album nem tetszik. Remélem, film alatt jobban fog muzsikálni, mert így önállóan ez elég távol áll attól, amire én számítottam. Reméljük, a filmhez passzolni fog, és összességében utána szeretni fogjuk.

60%

Engem tehát ebből a négyesből egyelőre a politikai film erős zenéje ragadott meg leginkább, a Benjamin Button pedig a legnagyobb csalódás volt; remélem, a filmkritikák majd javítják a csorbát.
Addig pedig továbbra is keresem az olyan várós filmek zenéjét, mint az Ausztráliáét, a Doubt-ét, a Wrestler-ét, és megannyi másét.

*Csernák Ákos